Marked 9.

Marked

9.Rész
Nincs visszaút

Azt vette észre, hogy egy bababolt előtt állt, s nézegette a kirakatot. Próbálta lenyugtatni magát, miközben azon őrlődött, még is hogy a fészkes fenébe fog nekikezdeni mesélni... Az abortálása holnapután lenne, de véglegesen döntött. Megtartja a picit. Mindig idiótán vigyorgott, mikor a csöppségre gondolt.

BaekHyunnal még mindig rosszban volt, amiért szarul érezte magát, ám annyit tudott, hogy Jaebummal kibékültek, aminek örül, legalább nem váltak szét. 

Megdörzsölte a halántékát, nyöszörgött s minden bátorságát összeszedve indult vissza a házba.

Most apja is otthon van, szóval tökéletes időzítése a nagy beszédre. Remegett az egész teste, de túl kell ezen lennie.

– Omma, appa! Ide tudnátok jönni egy picit? – kérdezte hangosabban, hogy meghallják. Anyja a konyhából jött ki, apja pedig az emeletről jött le. – Üljetek le... – mondta, miközben egy széket húzott e bútor elé.

– Mond kicsim, mi a baj? Sápadtnak tűnsz – nézett rá aggódva.
Sóhajtott, s az első mozdulata, hogy leszedte a nyakörvét, hallotta a meglepődő hangot, de leintette őket. – Már lassan négy hónapja... – mutatott a fognyomokra, majd rásimított. – Egyáltalán nem így terveztem a jövőmet, olyan sok mindent akartam még csinálni. Azt hittem ebben a suliban végre minden rendben lesz, ám a sors teljesen mást tervezett nekem.. Egyik nap kaptam egy levelet, miszerint valaki akar tőlem valamit és maradjak bent órák után... naiv voltam és bent maradtam – nagy levegőt kellett vennie, hogy folytassa, kínos erről beszélni. – Az osztály Alfája... hagyta azt a levelet. Bezárta a termet, letámadott, megerőszakolt és megjelölt magának. Azt mondta ha hív.. akkor mennem kell, hála az égnek azóta nem csinált velem semmit. Viszont a sokkos állapotom miatt nem vettem észre egy dolgot. Nem használt kotont..

– Fiam, ügye nem..

– Terhes vagyok – bólintott, lila szemeit anyjáéba fúrta, aki a hallottaktól teljesen lesokkolt. – Elakartam vetetni amint megtudtam a dolgot... A családsegítővel is beszéltem, aki engedélyt adott az abortálásra, időpontot is kértem.. igazából holnapután lenne a beavatkozás.. Ám valami megváltoztatta a véleményem és... Szeretném megtartani – morzsolgatta az ujjait. – Tudom, hogy ez sok kockázattal fog járni, de nem érzem helyesnek az abortálást – nézett fel a szüleire. Anyja teljesen üresnek tűnt, íriszei semmiféle érzelmet nem bújtatott, arca pedig mimikátlan maradt.

Az apja hangosan felsóhajtott. – Fiam, te ehhez túl fiatal vagy, iskolába jársz, nekünk pedig nem lenne elég pénzünk. Belegondoltál milyen sok mindent kéne venni egy pici babának? S hogy azok a dolgok milyen drágák? Nem is szólva arról, hogy állandóan nőne. És a tanulmányaiddal mi lenne?

– Én mego-

– Dehogy oldanád, még is hogyan? Sehogy Kibum. Holnapután szépen elmegyünk a kórházba és abortálni fogsz, azt az Alfát pedig feljelentem – állt fel mérgesen.

– De apa! – fogta meg a kezét. – Kérlek... Nem tudnám meg tenni, nem akarok! – könnyek folytak ki a szeméből ahogyan elképzelte az egészet.

– Nem érdekel, Kim Kibum, lehet, hogy már betöltötted a tizennyolcat, de amíg velünk élsz – kihúzta kezét a fia szorításából –, addig azt teszed, amit mi mondunk. Nincs választási lehetőséged. Téma lezárva! – dühös pillantásokat vetett rá, majd elsétált.– Omma... – sírta –, ne-nem te-tehetem ezt! Ő az é-én babám!

Anyja csak ránézett, lassan beszélt. – Abortálsz.
Kibum szeme elkerekedett. Soha nem hallotta így beszélni a szüleit.. főleg nem vele.

Megrázta a fejét, már zokogott, felrohant a szobájába, kulcsra zárta az ajtaját, elfeküdt az ágyon és a hangját a párnába nyomta el. Azt hitte fel van erre készülve, de teljesen meglátszódott, hogy ez nem igaz. Túl sok volt ez neki, nem bírta a stresszt.

Este fele bekopogott apja dolgozószobájába, s csak annyit mondott neki, hogy az Alfát ne jelentse fel. Azt hazudta – amit eddig soha nem tett –, hogy tüzelt, s a saját hibájából történt, amire rábólintott, ám látszott rajta, hogy nem örül a ténynek.

Ezek után mit fog tenni? Ki segítene neki? Úgy sem fogja elvetetni, No-hos! Megtartja és ennyi.

Másnap nagyban készülődött az iskolába, a hányinger mint mindig most is rajta volt. Fogat mosott, felöltözött, egy üvegbe töltött almalevet, s bedobta a táskájába hozzávágva pár müzliszeletet, majd elindult.

ChanYeol csak meglapulva figyelte Ómegáját.. oka volt annak, hogy nem hívta.. egyszerűen valami visszafogta, mint ha bűn lenne, szóval csak meghúzta magát és mikor alkalma volt őt nézte. Furcsán viselkedett, nem úgy, ahogyan szokott, feszültebbnek tűnt, stresszesnek.. Az étrende is megváltozott. Volt egy sejtése, hogy mi is történik a rózsaszínes-hajúval.. rossz belegondolni. Ma biztosan beszélni fog vele valamelyik szünetben.
Kibum éppen békésen itta a gyümölcslevét, ami nagyon jól esett testének, mikor mellkasa elkezdett szúrni. Tenyerét ráhelyezte és elkezdte dörzsölni.. ChanYeol? Hívná? Őt? Miért? Visszacsavarta a kupakot az üvegre, s elindult. Ösztönösen. Csak sétált-sétál, órára mát becsöngettek vagy öt perce, ám semmi nem állította meg, csak követte a furcsa hanghullámot.

– Yeol? – kérdezte értetlenül. Az Alfa ingerültnek tűnt, a szekrénynek dőlve nézett vissza rá. – Sze-szeretnél valamit? – remegett meg a hangja.

– Terhes vagy? – A lila-szemű meglepődött hangot adott ki, és tett pár lépést hátra. Beletrafált.

– É-én – hajtotta le a fejét.

– Válaszolj!

– I-ig-igen.

– Mikor abortálsz? - tette karba a kezét.

– Nem abo-abortálok...

– Tessék? – morrant fel.

– Megtartom a babát..

– Már miért tartanád meg? Semmi értelme nem lenne. Csank tönkretennél mindent magad körül. Jeez, az ómegák okosak nem? Hát te elég buta vagy. Tizennyolc évesen szülő lenni? Hol vesztetted el az eszed? – ráncolta a homlokát, látszólagosan minden szava sebet ejtett az Ómega szívén.

– Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok! – A hormonok győztek a félelme ellen, s egyből bevédte magát.

– Dehogy nincs. Az Ómegám van. A tulajdonom. Az én mérgem csordogál a véredben. Amit parancsolok azt teszed. Parancsom pedig az, hogy vetesd el azt a parazitát, nekem aztán ne legyen gyerekem senkitől.

– Nem abortálok! – ölelte át a hasát.

– Ó, szóval.... nem? – közelebb lépett Kibumhoz, megfogta az állát és felemelte. Vörös szemei fenyegetően villogtak. – Ha nem veteted el, olyan szinten megkínozlak és megverlek, hogy a parazitád belefog dögleni. – Bár mondatát suttogta, Kibumot olyan szinte megijesztette, hogy sírni kezdett. – Lódulj innét! – lökte meg.

BaekHyun nem igazán siette el a mosdóba menetét, hiszen kínai óra volt, amihez semmi kedve sincs, így kikéredzkedett, ám nem számított arra, hogy az iskola Ómegája zokogva fut a kijárat felé. Cicceget egyet s utána sietett. Igazából nem haragudott Kibumra, soha se tudna.
A szöszi egy padra rogyott le, tenyerébe temetve az arcát, keservesen sírva. Valami nem stimmelt vele.

– Hé – érintette meg a vállát, amire Kibum meg ugrott –, bocs'. – Leült mellé, s szorosan magához ölelte, utána elővett pár zsebkendőt, s elkezdte letörölni a könnyeket a gyönyörű arcról. – Tessék – adott neki néhányat.
Halkan megköszönte és kifújta az orrát.

– Elmondod végre mi a bajod, vagy még mindig csak egy béta vagyok a sok közül?

– Ne haragudj...

– Nem haragszom – kuncogta.

– Pedig kéne, csókolóztam JaeBummal....

– Tüzeltél, éreztem, csak a haragom elvakított. Tudom jól, hogy az alfák nem tudnak ellenállni az ómegáknak. Meglepődtem, mikor Jae eltávolodott tőled a hangom miatt. Persze ha nem állt volna le, nem hagytam volna, hogy megrakjon. Szeretem JaeBumot, csak akkor és ott besértődtem, rád is mérges voltam és az egész napom szar volt. De kibékültem vele, szóval most már minden rendben – mosolygott.

– Akkor megbocsájtasz? – nézett fel rá könnyes szemekkel.

Bólintott. – Azonban el kell mondanod mi fájdítja ennyire a szíved.
Kibum sóhajtott, remegő kezeivel leszedte a nyakörvet. Fognyomok ott virítottak Bum fehér bőrén.

– Még is – sokkolódott le a vörös-hajú –, mikor? – érintette meg a fognyomokat.

– Már majdnem négy hónapja.

– Yah! Négy hónapja titkolod?

– Sajnálom – motyogta bűntudatosan.

– Semmi'. Na és ki a szerencsés?

Kibum negédesen felnevetett. – Park.

– Park? Mármint... az a Park? ChanYeol? – már majdnem sikította a nevét.
Erőtlenül bólogatott. – Emlékszel a levélre?

– Az a faszszopó írta? Jesszus! Megerőszakolt igaz? Na majd én jól megverem! – ropogtatta az ujjait.

– Baek... – hangja segítség kérő volt. BaekHyun lejjebb nézett.. Bummi miért simogatja a hasá-?

– Te.. terhes vagy? – elemte kezét szája elé, szemei hatalmasra kerekedtek.

– Aha...

– És még is mi a fenét fogsz csinálni? Tudod te ez milyen kockázatos?!– Tisztában vagyok vele, s abortálni is akartam, de-

– Akartál? – vágott bele a szavába.

– Nem tehetem, Hyunnie! – nyüszített. – Egyszerűen már most kötődöm hozzá... de a szüleim nem támogatnak, holnap elakarnak vinni abortálni! Nem akarom!

– Oké nyugodj le, Hé! Ha megakarod tartani, akkor igen is azt fogod tenni.

– ChanYeol nem rég fenyegetett meg hogy... – ismét elsírta magát, úgy érezte hamarosan pánikrohamot fog kapni. Így is alig tudott lélegezni. – Mit tegyek? Olyan bonyolult!

– Talán egy pár napra meghúzhatod magad nálam... többet nem tudok tenni.. Még ma pakoljuk össze a cuccod és átjössz.. majd valamit kitalálunk együtt, oké?

– Ühüm – szipogta.

– Gyere, mondjuk meg az igazgatónak, hogy rosszul vagy.. – fogta meg a kezét.

Kibum a levelet az ajtajára rakta s még egyszer átolvasta. “Nem vetethetem el a babámat. Mindent megfogok tenni, hogy megoldjam a problémákat. Ne aggódjatok érte, van hova mennem. Szeretlek titeket!” Nagy levegőt vett, s bőröndjét kicipelte a házból. Baekhyun anyja már ott állt a kocsival. A nő nagyon kedvesnek tűt, azt mondta, hogy egy hónapig maradhat, viszont utána már nem tudnák "eltartani". Megértette, ki a fene akarna egy terhes fiúra költeni?

– Őszintén sajnálom, hogy csak ennyit tehetünk.

– Nekem már ez is hatalmas segítség! – mosolygott hálásan. A nő visszamosolygott rá, egy kisebb bűntudattal.

«———»

Baek ágyán feküdt, miközben a már kis dudorát simogatta. Belépett a negyedik hónapba és innen már nincs visszaút. Minden döntése fontos innentől,. Volt ideje gondolkodni.. bár elég buta ötletnek tűnt, még is járhatóbb útnak.

Felakarta keresni Mark Tuant, s felajánlani valamit.. Esetleg mind e ketten jól fognak járni.

Szerencsé volt, hiszen Mark meghagyta a telefonszámát a blogán, ám csak is ómegáknak ad tanácsot. Telefonon lehetetlen lenne megállapítani a fajt, ám kapóra jött, hogy az ómegák frekvenciát adnak ki.

A telefon már a kezében helyezkedett, a szem pedig beütve. Már csak meg kell nyomnia a tárcsázást. De annyira izgult.. mi van, ha nemet mond? Akkor mit fog tenni? Aish! Nem ezen kéne aggódnia.. Bátorságot gyűjtve nyomta meg végül.
Amint Mark felvette egy éles hang hasított át a fején, ám még is nyugtató hatásaként érte.

– Ó, egy ómega! – nevetett bele a férfi. – Mond el nekem, miért hívtál fel? – Egyből a tárgyra tért.

– A nevem Kim Kibum – mutatkozott be –, és láttam a hirdetést, miszerint modelleket keres..

– Igen.

– Hatalmas szükségem lenne a pénzre... nem tudna esetleg.. alkalmazni?

– Hm... lehet róla szó. Mi lenne, ha ma megejtenénk egy találkát? Remélem Szöuli vagy.

– Az vagyok..

– Tökéletes! Akkor smsben elküldöm a címet.

– Rendben, és köszönöm!

– Még ne köszönj semmit...

Folyt.köv.