Marked 6. (+16)

Marked

6.Rész
+16
Égető fognyomok

Pislogott párat, próbálva elnyomni a boldogságát. Baek azt mondta, ha túlteng eszméletlen jó illatot áraszt, de nem tehetett róla...
Három hónapja annak, hogy idejárt, jól érezte magát, nem úgy viszonyultak hozzá, mint egy űrlényhez, s nem bámulták perceken keresztül. Ha valamit akartak tőle, akkor odamentek hozzá. Az egyetlen zavaró tényező Park ChanYeol volt. A fiú egyszerűen nem akarta békén hagyni, állandóan csinált valamit, amivel az agyvize a százhatvanat nyomta, bár próbálta figyelmen kívül hagyni, ám egyszerűen lehetetlennek  tűnt.

Tanítás után bennmaradt, hogy miért? Mert kapott egy furcsa levelet, s úgy gondolta kideríti, úgy is hétvége lesz, szóval ma nem kell tanulnia. Telefonjával babrálódott, mikor kinyílt az ajtó kinyílt. Tágra tárult a szeme amint meglátta ChanYeolt... ő írta volna a levelet? Vagy csak bent maradt?

– Hum, szóval maradtál. – Egyből meg is kapta a választ. – Azt hittem elfogsz menni, de most boldog vagyok – mosolygott.

– Mit akarsz, Park? – sóhajtotta, tisztában volt vele, hogy nem így kéne beszélnie egy alfával, de teljesen átvette Baek alfa gyűlölő stílusát, és csak JaeBumot tűrte meg maga mellett.

– Egy pár dolgot – pörgetett meg valamit a kezében. Azok, kulcsot? Gyanúsan méregette a hollófekete-hajút, aki az ajtó felé fordult s bezárta azt. Mi a fene?
Az agya és az szíve azt diktálta fusson, de még is hova? Innen nincs kiút, csak az-az ajtó. Nyelt egyet, felállt a székéből és hátrálni kezdett, ChanYeol pedig közeledni. Rossz ómen.

– Yeol? – hangja egy egérre hasonlított, főleg, ahogy az Alfa előtte állt, kezei a feje mellett, ezzel körbevéve őt.

– Az enyém leszel, Ómega, akár akarod, akár nem – erőszakosan karolta át a derekát magához préselve az alacsonyabbat. Kibum ficánkolni kezdett.

– Engedj el, Chan, ez nem vicces.

– Nevetek?

A lila-szeműnek átfutott a dolog az agyán, így most már teljesen ijedten próbált szabadulni az Alfa karjaiból.

– Kérlek, bármit is akarsz, ne tedd..

– Miért ne? Nem hallottál még arról, hogy “Alfák az Ómegáké, az Ómegák az Alfáké”? S te, kedves Kibum, az Ómegám leszel.

– Nem! – kiáltotta.

– Ugyan, Bummie – durzsolta a fülébe. – Csak magamévá teszlek, utána mehetsz, de akárhányszor hívlak, neked jönnöd kell. S mond el nekem, hol van a nyakörvedhez a kulcs? – simított végig a fiú arcán, aki fintorogva próbálta elhúzni a fejét. – Mond meg! – tépett bele a rózsaszínes tincsekbe, amire fájdalmasan felnyögött, nem akarta ezt. – Nem akarlak bántani, de ha nem működsz együtt, kénytelen leszek..
Kibum csak próbálkozott a szabadulással, amivel teljesen haragjára keltette az Alfát. ChanYeol vörös szemei a dühtől izzottak, egy rántással lehúzta a fiú farmerját és az alsógatyáját. Megfogta az egyik combját, feltolta. Teljesen megbolondította az Ómega illata, így nem igazán figyelt arra, hogy már zokogva könyörög neki. Nem érdekelte, Kibum az övé lesz, ez a sorsuk, Ujjait bejáratához irányította, elvigyorodott.  Reagált rá, mivel ott lent teljesen ellazult. Olvasta az interneten, hogy az ómegák így reagálnak az alfákra, amitől boldognak érezte magát, hiszen bármennyire is tiltakozik a teste engedelmeskedni fog, mert a génjei így voltak beprogramozva. Nem tehetett semmit.
Kibum kelletlenül tűrte az Alfa ujjait magában, utálta a tényt, hogy így válaszolt a teste.. úgy érezte magát, mint egy ribanc, aki szétteszi az első szembejövő alfának a lábát. Szemeiből záporoztak a könnyek, kezeivel még mindig próbálta ellökni ChanYeolt, s szavai csak abból állt, hogy "kérlek ne". Ránézett a hollófekete-hajúra, szemei ködösek voltak, mint ha bedrogozták volna, lehúzta magáról a nadrágját, a saját levegővétele egyre gyorsabbá vált, mikor meglátta a merevedését... Ez nagy, nem, ez hatalmas! Nem akarom..

– Most pedig magamévá teszlek – suttogta a fülébe. Nem is tudott reagálni, az Alfa pénisze olyan könnyedén csúszott tövig belé s még is úgy fájt, mint ha felnyársalták volna. Torkán akadt a sikítás, körmei Yeol vállába mélyedtem, nem tudta felfogni mi történik. Tiltakozni sem bírt, semmi sem jött ki a száján, még egy nyögés hang sem, pedig a fiú gyors tempóban kezdett el benne mozogni. Hányingere volt. Magától. ChanYeoltól.
Az Alfa a nyakörvéhez nyúlt, ujjait alá csúsztatta, így alig kapott levegőt. Megakarja fojtani? Mi a franc? A magasabb elkezdte húzni, rángatni, míg el nem szakadt egy fülsértő hanggal. Fogait kivillantotta, amitől Kibumnak elkerekedett a szeme. Nem! Nem jelölheti meg! Egyből belemarkolt a másik hajába, hátrahúzva, hogy még véletlen se érje el a nyakát. A fekete-hajú felmordult, szemei egyre jobban izzottak, szinte szikrázott a vörös színe.. teljesen elgyengítette. Bassza meg, miért pont neki kellet ómegának születnie? Utálta az egészet.

– Engedd el a hajam, Kibum. – Hangja parancsolónak hangzott, ijesztőnek, dominánsnak, mérgesnek.. ellent mondásnak nem tűrő.
Miközben a rózsaszínes-hajú szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnyek, marka szorítása enyhült, lassan leengedte a kezét, bármennyire nem akarta, de nem lenne értelme ellenállni, egyszerűen nem tudott tovább uralkodni saját testén, harcolhatott amennyit akart. Fogak mélyedtek a húsába, szorosan behunyta a pilláit, fájdalmasan nyöszörgött. Nyakán és kulcscsontján végig folyt a vér, agya teljesen elsötétült, s elvesztette mindene felett az irányítást. Ahogy az Alfa mozgott benne, már nem okozott semmi fájdalmat, s tán szégyenére élvezte is. Összeszorította az ajkait, mikor látta, hogy ChanYeol már a határán van. Karjait a nyaka köré vonta, nem tudta, hogy mikor került mind a két lába a magasabb csípője köré.
Amint Yeol elengedte, összerogyott, közben ő is elélvezett. Zihált.. mindene remegett.

– Most már az enyém vagy... – mondta, majd felvéve nadrágját nyitotta ki az ajtót, és elhagyta a termet.

Tanácstalanul ült a padon, szemei a semmiségbe tévedtek, arcára rászáradtak a könnyek, vére pedig a nyakára. Zsibbadt a fognyom körüli rész, mint ha mérget juttattak volna belé. Végül is valamelyik szempontból ez igaz, hiszen a vérében már benne van ChanYeol 'mérge'.. ami lefoglalttá tette őt... Fel sem merte fogni az iskolában történteket. Nem álmodott, igaz? Ez nem egy rémálom, s nem dog belőle felkeni soha. Megtörtént. Park ChanYeol, az Alfa kényszerítette őt a szexre, és megjelölte... Meg van jelölve... Nem lehet már párja.. mert foglalt.. egy olyan embert által, akit a legszívesebben a pokolba küldene, főleg most.
Tenyerét a fognyomhoz vezette. a bőre égett, fájt, ha hozzáért. Mondhatni testileg jól van, de a lelkéről mit mondhatna? Komplett káosz. Depresszió. Nem eshet vissza.. Gondolkodnia kellett, de alig bírt, mint ha kiszívták volna az agyát. Megrázta a fejét, pislogott párat, mivel látása egyre homályosabbá vált. Először is vennie kell gyógyszert. Olvasta Mark blogán, hogy ő a legjobb barátjával feküdt le, mind ketten részeges voltak, így meg is jelölte, viszont nem akarták, hogy kiderüljön, így vettek egy speciális gyógyszert, ami az illatok elfedésére volt kifejlesztve. S mivel ChanYeol illata most már örökké ráragadt, el kell tüntetnie. Másodszor pedig kell szereznie egy vastagabb nyakörvet, hogy elrejtse a fognyomokat. Az Alfa biztos fel fog majd háborodni, de jobban teszi, ha elfogadja.

Elfintorodott, mikor újra sírni kezdett. Az élete már most kész... az álmai egyenesen tönkrementek. Nem lehet szerelmes, kizárt, hogy párja legyen s nem viselheti annak a jelét, akinek akarta. Csődtömeg. Egyszer a sulikból utálják ki, máskor pedig megerőszakolják. Csodálatos.
Remegő lábakkal felállt a padról, zsebeibe nyúlva nézte meg mennyi pénz van nála.. Talán elég lesz arra, ami kell neki.
A gyógyszertárba érve próbált normálisan beszélni, de szinte mindegyik szavába belebotlott. Az a bizonyos ómega gyógyszer sajnálatos módon csak fecskendősbe lehetett kapni, ami egyet jelentett. Tű. Ő utálta a tűket. Egy szettben tíz darab volt, hatásuk pedig negyvennyolc óra. Az kevés, viszont nem tudott volna most két csomagot venni belőle, hiszen drága. Nehezen szabadult meg annyi pénztől, hiszen hónapokon át gyűjtögette. Talán egy olcsóbb nyakörvre lesz pénze.. Elcsoszogott egy boltig, meglátta a tökéleteset s nem is volt drága, így megvette. Mielőtt hazaért, beszúrta magának az első szert, a nyakörvet pedig magára csatolta, amitől majdnem sikított, a frissen tátongó seb iszonyatosan égette. Lenyugtatta magát, összetette a két kezét, kívánkozva, hogy anyja ne akarjon vele beszélgetni, leakart feküdni az ágyába és csak aludni.

Csendesen nyitotta ki az ajtót, lépései akár a macskáé, úgy settenkedett fel a szobájába, amit kulcsra zárt. Amúgy sem volt jó kapcsolata most a szüleivel, jobb, ha minden titokban marad, majd kicsit több pénzt fog kérni tőlük arra a szar fecskendőre.

Elterült az ágyán, a takarót válláig húzta. Szipogni kezdett, végül keserves zokogássá alakult, markolta a lepedőt, úgy szeretett volna ordibálni, káromkodni s csak a semmibe elveszni. Elege volt... mindenből.

A hétvége úgy telt el, mint a pokol. Ha tehette minden egyes másodpercében sírt, vagy csak nézett a semmibe. Anyja próbálta kicsalni a szobából, de még enni se ment le, így csak az ajtaját nyitotta ki, hogy szenvedve megegye az ételt. BaekHyun ráírt, hogy mizu van, ám nem válaszolt neki, ami azért elég nagy bunkóság, egyszerűen ebben az állapotban semmire nem volt képes.
Hétfőn reggel már beszúrta magának a szert, nyakörve már rajta csüngött. A fognyomok még mindig erősen látszódtak, este fel is szakadt és vérzett. Vakarni akarta, azonban tudta, azzal csak rondítana a helyzeten. Ügy döntött egyedül fog menni iskolába, így már korán elkészült, csinált magának pár szendvicset s próbálva lenyelni a félelmét elindult. Hála az égnek a szer tényleg hatott, senki nem nézett rá "úgy", csak a szokásos köszönés, bámészkodás. Amikor belépett az osztályba tekintete egyből találkozott az Alfáéval. Gerincén végigsuhant a furcsa érzés. Gyorsan leült BaekHyun mellé, aki panaszkodni kezdett, hogy miért nem írt vissza. Beadott valami olcsó kamu sztorit, s bár a vöröses-hajú rábólintott, látszott rajta, hogy nem hisz neki.

Az egyik szünetben éppen a vécére tartott, mikor egy kéz megfogta karjait, és visszahúzta.

– Miért nem érzem az illatom rajtad, Kibummie?

– Mert szedek rá valamit – motyogta, próbálva kerülni a mérges tekintete.

– És a nyakörv?

– Nem akarom, hogy tudják – lepték el könnyen a szemét.

– Hmpf – nevetett fel, letörölve Kibum arcát. – Ne sírj feleslegesen. Oké, megengedem, hogy csináld ezt a két dolgot, de egyszer úgy is fel kell vállalnod. Nem rejtegetheted örökké, hogy az enyém vagy – nyomott egy csókot az Ómegája ajkaira, majd megpaskolva az arccsontját otthagyta. Fejét hangos koppanással verte bele a falba. Park.. hivatalosan se volt normális.. Egyre jobban félt tőle... Nos, legalább megengedte, hogy titokban maradjon az egész..

Folyt.Köv