Marked 2. Infection 2. (+16)

Marked 2. Infection 

2.Rész

Könnyek

+16

A stáb meghökkenve hallgatta a díva kiabálását. A férfi, aki előtt állt Kibum elakart fintorodni, de tudta, hogy csak jobban kiakadna és a feje nem maradna a helyén így csak kussolt.
– Hogy merészeltél készíteni rólam ilyen ocsmány képet? Hát nem tanítottak meg hogyan kell fotózni? És ez a rossz oldalam! Azt hiszed ez valami vicc? A fotóim milliókat érnek!

– Nem kellene ennyire nagyra verni, csak kitörlöm és kész.

– Á, szóval csak ÚGY kitörlöd? A többiek valamiért még sem készítenek rólam ilyen rondát! Szedd össze magad nagyon gyorsan, vagy kirúgatlak – sétált vissza a beállított kis szoba részlegbe ahol fotóit csinálták. Leült a fotelba, keresztbe tette a lábát, nem nézett a kamerába, amik kattogó hangon adták a jelet hogy fényképezik. Lehunyta szemeit, egy kis mosollyal az ajkain, a következő beállításán az "ablakba" ült, egy magazint vett a kezébe és úgy tett, mint ha olvasná, utána egyik lábára tette, és lefele nézett a combjára.

Mikor a munkájának vége volt rögtön Mark irodája felé vette az irányát. Fekete fürtjei szemébe lógtak, amit idegesen túrt hátra, sokkal hosszabb, mint amit megszokott.
Bekopogott az ajtón, és mikor megkapta a "gyere be" szót, be is lépett.

– Ó, szia Bummie – mosolygott rá, asztala rendetlen a sok papír miatt, amin a ruha tervei voltak.

– Az egyik kamerással van problémám – csapta csípőjére a kezét dívásan.

– Van egy tippem ki az, már JingYoung is panaszkodott rá – dörzsölte a homlokát. – De nem rúghatom ki...

– Nem is azt kérem, vidd le a fizuját, hátha megtanulja, hogy ez nekünk nem vicc, és nem azért vagyok diétán négy éve, és viselem el a hajam, hogy ő jót szórakozzon és csúnya képeket csináljon!

– Oké, oké... meglátom mit tehetek... Egyébként hogy vagytok Yeollal?

– Fantasztikusan – mosolyodott el egyből. – Most éppen Japánban van.

– Jó neki – sóhajtotta. – Majd add át neki az üdvözletem.

– Meglesz.. na és veled mizu?

– Uhm, majd később mesélek róla....

– Valami baj van – aggódott egyből az idősebb ómegáért.

– Nincs, nyugi, csak most nagyon-nagyon fáradt vagyok – hunyta be a szemét. – Irtó sok a munka

– Értem... majd segíthetek ha szeretnéd... készítettem pár ötletrajzot – simogatta kínosan a karját.

– Tényleg? Megnézhetem őket? Mármint ha itt vannak nálad.

– Igen, itt vannak – nyúlt bele a táskájába és kutatni kezdett a papírokért, és mikor megérintette az ujjait kihúzta majd lerakta Mark elé, aki érdeklődve vette magához. Hümmögött, és tizenhat tervből egyet nézett sokáig.

– Ez... talán felhasználható.. jól néz ki a póló, bár változtatnék rajta pár dolgot.. Tényleg nem bánod ha alkalmazom?

– Nekem lenne megtisztelő! – mosolygott, órájára nézett. – Viszont most mennem kell.. További jó munkát – intett, megvárta míg Mark is elköszön és már indult is AeChanért.

«———»

Egy hosszú nap után lépett be a lakásba, Ae előreszaladt. Kulcsra zárta az ajtót és hangosan felsóhajtott, beljebb lépdelt, s szinte leesett az álla.

– Yeol! Hát te mit csinálsz itt? Még lenne két napod!

– Eredetileg csak őt napra kellet mennünk, és! Nagyon hiányoztál – húzott elő háta mögül egy csokor rózsaszín rózsát.

– Ah... de édes vagy – érzékenyült el, nem tehetett róla, egy romantikus barom... – Köszönöm – vette el a csokrot és egy lágy puszit nyomott az ajkaira.

– Ehw – szólalt meg AeChan, kezében két babával..
Kibum ráncolta a homlokát, az ágyába volt vésve, hogy lányának milyen babái vannak, még a nevüket is, és hogy melyik - melyik polcon szokott lenni.. és azt a kettőt sosem látta..

– Yeoool – lökte el magától. – Mennyit vettél?

– Huszonegyet! – sikította Ae apjához szaladva, boldogan felnézve rá.

– Azt mondtad csak akkor dobsz ki, ha hússzal jövök haza... – nézett rá kiskutya tekintettel.

– Komolyan nem hiszlek el – csóválta meg a fejét.

– Szeretleek ~

– Én utállak – mormolta, még mondani akart volna valamit, de a kaputelefon megszólalt. – Ki lehet az?

– Omma, nem emlékszel? Nagyinál maradok hétvégén!

– Nem, egyáltalán nem emlékszem ilyenre – húzta fel szépen szedett szemöldökét.

– Rossz a memóriád, édes.. Na gyere te kis husi – Yeol felemelte Aet és futva a lány szobájába siettek, két perc múlva pedig már egy nagy táskával jöttek ki.

– Nem hiszem, hogy nyaralni megy.

– A barbik vannak benne nagy részt.

– Úristen – suttogta magának lehunyt szemmel.

– Leviszem Aet..

– Oké – guggolt le a kislánya elé. – Légy jó, nem szeretném megint az hallani, hogy anyum magassarkúit próbálgatod és kisminkeled magad.

– De Omma~!

– Majd ha nagyobb talán te hordhatod azokat, oké?

– Rendben... – bólogatott, majd pici tenyerét apja keze közé csúsztatta, hogy együtt lemenjenek.

ChanYeol sunyi vigyorral tért vissza, és pontosan tudta miért. Hozzásétált, átfonta a derekát.

– Olyan szép vagy, Bummie – mondta, egy picit furcsa hangon, de meg nem mondta volna, hogy miért az.

– Umh, ne bókolj – csapott a mellkasára.

– Most haragszol rám?

– Nem..... de túl sokat adsz a lányunknak, lehet, hogy van pénzünk rá, de meg kell tanulni, hogy nem kaphat meg mindent, amit csak akar. Persze, jó látni a mosolyát, és hogy boldog. Ám megakarom értetni vele, nem minden a kapásról szól. Meg kell elégednie azzal, amije van... Nem lenne jóm ha egy olyan lányt nevelnénk belőle, aki aki azt hiszi minden az övé..

– Oké, értelek, és rendben. Nekem is meg kell tanulnom nemet mondani neki, így jó lesz?

– Aham.. – bólintott lassan. – És most mond csak el nekem, te, anya és AeChan mióta tervezgettétek ezt a mai napot, hm? Mert totál biztos vagyok benne, hogy nem beszéltem meg anyuval, hogy Ae nála marad hétvégére pont azon a napon, mikor véletlenül hazajössz.

– Azóta, mióta tudtam, hogy Japánba megyek.

– Mhm..

– Ais, ne csináld. Olyan ritkán vagyunk egyedül.. Naaa~ ne nézz így rám... Csináltam neked valamit! – fogta meg a kezét és a konyhába húzta. – Tudod, nem tudtuk megünnepelni, hogy négy éve együtt vagyunk – emelt ki egy tortát a hűtőből.

– Yeolie – somolygott. – Akármit is csinálsz... mindig lenyűgözöl. Szerencsés vagyok.

– Akarod mondani én vagyok az.. Ha nem fogadod el akkor azt, hogy próbáljuk meg... akkor minden nap sírtam volna érted – rakta le az asztalra a süteményt. – Szeretlek, Bummie.

– Én is téged – karolta át magához húzva egy csókra. – Bár nem ehetnék csokit... de amiről Mark nem tud, az nem fáj.

– Hozok kést, meg villát is.. és Ú! Négy gyertyát! – Már fordult is volna meg, de Kibum szorosan tartott.

– Nincs szükségünk rá – suttogta, kinyújtotta egyik kezét, mutató ujját belemártotta a torta krémébe, visszahúzta és lenyalta róla a csokit lassú mozdulatokkal. – Uhm, édes – harapta be az alsó ajkát, cicás szemeivel a másik kiskutya tekintetébe nézett ártatlanul.

– Te kis mocsok – morogta.

– Fogalmam sincs miről beszélsz – ismételte meg előző tettét. – Nem kóstolod meg? – pislogott.

– De – fogott álla alá, és nyelvét a fekete-hajú férfi szájába fúrta. – Igen.. tényleg édes – mormolta, közben tenyere már az Ómega derekánál járt, egészen le a fenekéig.

– Min gondolkodsz Yeolie?

– Azon, hogy ma.. jó napunk lesz – vigyorgott.

– Tényleg? Fura.. én is pont ezen agyaltam. – Hangja egyre erotikusabbá vált.. Nem tehetett róla, ő is nagyon kívánta már Alfáját

*

Kényelmetlenül mocorgott, olyan türelmetlen volt.. Csípőjét direkt felfele mozgatta, de ChanYeol csak tovább nyalta.. Hülye Alfa, mindig ezt csinálta, addig ingerelte, amíg könyörögve fel nem kiáltott... és ha ezt csinálja el is fogja érni.

– Yeolie.. kérlek – próbálta visszafogni a hangját..

– Mit szeretnél, hum?

– Nem fogom kimondani..

– Nem-e? – nyalt bele a vájatába.

– Ühm.. nem! – ütött a paplanra, ujjai ökölbe szorultak.

– Nos akkor folytatom tovább – simított végig a puha combon, közben szájával tovább csókolhatta, kihagyva pulzáló bejáratát.

– Yah~ ne csináld ezt velem! – nyöszörgött.

– Hum, akkor emlékezz csak vissza, mint műveltél velem két hónappal ezelőtt.

– Amikor leszoptalak? Istenem, csak öt percig nem nyúltam hozzád!

– Nekem őt órának tűnt...

– Az mát nem az én hi - ugh... – zárta össze ajkait, mikor Alfája két ujját nyomta tövig belé. – Ne játszadozz a tágítással, tudod jól, hogy-!

– Akkor szépen mond el nekem mit szeretnél – dörzsölte Ómegája belsejét.

– ChanYeol~! – nyüszítette.

– Hadd halljam – nyomkodta jobban a férfi prosztatáját.

– Ah, istenem csak rakd már be és dugj meg! – kiáltotta frusztráltan, és mikor az ezüsthajú rávigyorgott mélyen elpirult. – Úgy utállak – bújtatta arcát tenyere mögé.

– Olyan édes vagy ilyenkor – húzta el pici erőszakkal a kezét, hogy lássa. Felkuncogott. – Ne legyél morcos.. – feküdt el mellette. – Gyere, Babo, tied a terep.

Bum szeme felcsillant. Rámászott szerelmére, alhasára helyezkedett, kezével megfogta a kemény tagot és nyílásához dörzsölte. miközben másik karja a kotonért nyúlt, kibontotta és olyan gyorsan görgette fel, mint ha verseny lenne.

– Ahm.. – terült el ChanYeol izmos mellkasán, mikor tövig beleült, és körkörösen mozgatta a csípőjét, majd hirtelen megállt, felült és gonoszan elvigyorodott. – Lássuk, hogy te mennyire fogod elviselni, mikor téged kergetnek őrületbe – billentette oldalra a fejét.

«———»

Kielégülten ébredt fel, tapogatott maga mellé, de csak hűlt helyet érzékelt..

– ChanYeol? – emelte fel a fejét. Kikelt az ágyból, a nagy póló az Alfáé volt, leért a combja alá, így úgy csoszogott ki a szobából. Hunyorgott, a fény bántotta a szemét. – Yeolie? – kérdezte még egyszer, de semmi. A konyhába sétált. ahol a pulton volt egy levél... Mindig szokott írni, ha valamiért el kellett mennie, ami általában a kosárlabda miatt. Magához emelte a papírt és olvasni kezdett. Gyenge mosoly nőtt az arcára, és könnyek szöktek ki a szemén, s akkor indult meg jobban, mikor felolvasta a végét.

– Szeretlek.... Én is szeretlek Yeolie – ölelte magához a levelet.

*

Megállt JaeBumék házánál, elakart mondani valami nagyon fontosat barátjának. Becsengetett, ám nem jött senki. Ráncolta a homlokát, főleg, hogy úgy tűnt az ajtó résnyire nyitva van.. Benyitott.. A házban síri csend lebegett.. próbált hallgatózni se síri csend, pedig érezte, hogy a Béta itt van.. lehet alszik? De a bejárati ajtó még is miért van nyitva? Belépett, és bezárta maga mögött.. Az előszoba után jött a nappali, és látta, ahogy BaekHyun ott ül, bámulva valószínűleg az ultra halk tévét.

– Ah, Baek, képzeld el-.. – ült le mellé, magyarázni akart, de rögtön elhallgatott. – BaekHyun? Mi a baj? Miért sírsz? – rázta meg legjobb barátja vállát. A Béta nagyon lassan nézett rá, szeméből záporként folytak a könnyek, de arcán semmi mimika nem volt... – Hyunnie...

– Elvetéltem... – nézett vissza a tévére..

FolytKöv.