Marked 3.

Marked

3.Rész
Furcsa érzés

Táskáját szorosan fogta, miközben arra várt, hogy anyja megérkezzen és hazamenjenek. A teste még mindig fura volt, és ha lehunyta a szemét mindig a vörös-szemű Alfa képe jelent meg. Kirázta a hideg tőle... az a srác furának tűnt, jobb, ha elkerüli.

Az ismerős kocsi láttán elmosolyodott és próbálta lenyomni torkán a szokatlan érzést. Beszállt a járműbe.

– Szia, kincsem – simított a fia puha arcára. – Milyen volt a napod? – indult el.

– Jó – mondta.

– Csak ennyi? – kuncogta a nő.

– Hát – kezdett bele. – Mikor beléptem úgy néztek rám, mint egy gyémántra. Beszélgettem egy Bétával meg egy Alfával, és... – már monda volna, hogy egyik osztálytársa letapizta, inkább megtartotta magának. Ismerte az anyját, rögtön pánikolni kezdett volna –, ennyi – vonta meg a vállát.

– Ez csodálatos drágám!

– Azt hiszem az – húzódott felfele az ajka. Önkénytelenül is boldognak érezte magát s nem úgy mint régen.. Tizenhét éves volt, hamarosan tizennyolc.. még is olyan nagy depresszión esett át. Lapkockája tele volt karmolásnyomokkal, mert a fájdalmakat amiket okoztak neki úgy vezette, hogy magát bántotta s pokolba kívánta ómega létét. Most teljesen máshogy viszonyult a dolgokhoz, talán a gyógyszereit se kell többet majd szednie, ami nagy lépés. Hihetetlen örülne, ha most minden úgy menne, ahogyan eltervezte.

Hazaérve ledobta a táskáját az előszobába, nyakörvét lecsatolta magáról és a nappaliba sétált ahol apja ült a kanapén, ölében egy laptoppal aminek a képernyőjére hevesen koncentrált így őt észre sem vette, hallani pedig végkép nem, hiszen a háttérben be volt kapcsolva a tévé megadva a szoba alapzaját.

– Apa – szólította meg, a férfi felállt, hatalmas vigyorral az arcán. Megölelték egymást. Az apja nagyon sokat dolgozott, szükségük volt a pénzre, persze ez nem azt jelentette, hogy anyja nem dolgozott, és nem adta bele minden erejét, csak ő nem túlórázott. Előfordult, hogy hetekig nem látta apját, ez az alaklom is ilyen volt.

– Egy hónapot voltam el, és még is mekkorát nőttél! – túrt bele a rózsaszínes hajba.

– Yah.. de még a közeledbe sem vagyok – elhúzódott.

A férfi tényleg magasnak számított koreaiként. Szőkés-barna haját hosszúra meghagyta és hátrafésülte karakteresebbé téve az arcát. Lila szemeit tőle örökölte, bár az övéi sötétebbek voltak pár árnyalattal.

Apja is megkérdezte milyen az új iskola, és ugyanazt mondta amit anyjának.

Mindig is elgondolkodott azon hogyan lett a fajtája ómega.. Mind két szülő Béta.. és nem hallott arról, hogy a családfájában lett volna valahol olyan, mint ő. Kicsinek sokszor mondták, hogy értékes családtag. Anyja a mai napig úgy emlegeti őt, mint "csoda". Szerinte semmi csoda nem volt benne, inkább azt kívánta bárcsak Bétának született volna.  De ezt nem lehetett megváltoztatni, bár olvasott az interneten pár para cikket ahol pár tudós próbál rájönni, hogyan lehetne a genetikát megváltoztatni. Állítólag még meg nem születetteken kísérleteztek, amit ő annyira szívtelennek talált. Hogy lehetett kitenni azokat a szegény babákat? Elég brutálisnak hangzott ám még nem jutottak semmire. Mondjuk.. ő sem változtatná meg fajtáját, belegondolni se tudott, hogy tűket szurkálnak belé, meg műtéteken kéne át mennie. No-hos, sose tudná bevállalni.

A szüleivel megebédeltek utána pedig a szobájába menve felcsapta a laptopját, leülve az ágyra. Megnyitotta a facebookot ahol több min 750+ felkérés volt barátságlistában és 2000+ üzenet, amiket elfogadhatott. Tágra nyílt a szeme. Még is mi történt itt? Nem is ismerte ezeket az embereket! Mind az iskolába jártak? Honnan tudták meg a nevét? Mint ha egy teljesen új világba került volna, még mindig hihetetlennek tűnt a tény, hogy csodálják.

Kíváncsiságát kielégítve ment rá az üzenetekre s random kiválasztott egyet, elfogadva a felkérést, és már olvasta is

"Szia gyönyörű.." 

Fantasztikus kezdés ~ Gondolta a fiú. 

"Nem tudom mennyire fájt, mikor leestél a mennyből, de szívesen ápolnálak" 

Kibum elfintorodott. Ez valami pasizós szöveg akart lenni? Mert inkább hányta volna el magát, mint hogy belezúgjon. Megrázta a fejét és ráment egy másikra, ezúttal egy lányéra.

" Szia, ne haragudj, ha zavarlak, de muszájnak éreztem üzenni neked. Mikor megláttalak végigsétálni a folyosón nem akartam hinni a szememnek, sosem láttam még ilyen közelről ómegát! Gyönyörű vagy, mint egy angyal!"

A szőkeség elmosolyodott.. angyal mi? Visszaírt egy "Köszönöm-t" a lánynak.

Talán órák óta nézegethette az üzeneteket, néhány undorító vagy perverz volt, azokat azonnal letiltotta. Flörtölő üzenetek, valaki már a fanja volt.. De utálkozókat nem olvasott, ami megolvasztotta szívét.. nos.. a perverz üzenetek sem voltak jobbak, de legalább nem utálkozó.

Időközben bejelölte BaekHyunt és JaeBumot egyből visszaigazolták... mondjuk beszélgetést nem ejtettek.
Végig nyalta az ajkát, mikor ismét végigsuhant testén a furcsa érzés és egy név lebegett a szeme előtt.. Park ChanYeol. Már írta be a keresőbe a nevet, ám a közepén megállt. Jó ötlet rákeresni? Vagy is... nem csinál semmi rosszat, ha megnézni, igaz?
Megtette, rákeresett és a profilkép szerint őt dobta ki elsőnek. Rányomott a névre.. majd ráklikkelt a profilképére, hogy nagyobba lássa.. eszméletlen dögösen nézett ki. A haja ott még vörösen csillogott.. és jól állt neki, miért lett fekete? Érdekelte őt egyáltalán? Egyébként is, mi a fenét művel? Miért böngészget egy olyan pasiról, akit állítólag messziről kell majd kerülnie? Jobb, ha kikapcsolja a gépet, megfájdult a feje, sosem lógott ilyen sokáig az interneten, szemei már káprázni is kezdtek.

Eldőlt az ágyán, miközben teste továbbra is furcsa hullámokat küldött végig a gerincén. Fogalma sem volt mi történik vele.. de jobb lesz, ha nem is foglalkozik vele, majd elmúlik, nem?

Másnap nyűgösen kelt fel az ébresztő hangjától. Telefonját magához emelte, értesítései egyből kiszúrták a szemét.. laposan pislogott... miért is van az órája ilyen koránra beállítva?
Nyöszörögve húzta fejére a takarót, gerincén végigfutott az érzés, egészen le a lábujja hegyéig. Nagy levegőt vett, kiszállt az ágyból, ismerte magát, szóval tudta, ha egyszer felkelt, akkor nem fog tudni visszaaludni. Leült a székére, előtte egy koptatott rózsaszín asztal foglalt helyet, a falon pedig egy nagy tükör. Lepillantott a bútorra, ahol könyvek és füzetek voltak, lapok és ceruzák. Szeretett rajzolgatni, mikor unatkozott, főleg szobákat rajzolt, vázlatokat, hogy ő milyet szeretne.. nos.. abban a helyzetben amiben most a családja van, biztos sosem kap olyat.. szép kis álom marad.

Az idő gyorsan elillant így elkezdett készülődni.. Anyja pedig ugyanúgy elvitte iskolába. Az épület elé érve nagyot nyelt, úgy látszott a diákok már onnan kiszúrták. Elköszönt anyjától s próbált úgy tenni, mint ha nem bámulnák meg. Lépései gyorsak voltak, csak leakart ülni és figyelni a tanulásra. Lehet inkább nem fog kimenni a teremből még nincs vége a tanításnak, viszont ezzel egy probléma volt.. Mi  van, ha Baek kifogja rángatni őt? Mivel tegnap is mindig kimentek az osztályból.

– Jó reggelt – mondta halk hangon, mindenki egyből felnézett rá, de nem mondtak semmit. Oké, ez egyre ijesztőbb. BaekHyun csúnyán nézett rájuk s abbahagyva mondtak végül jó reggelt. Leült a fiú mellé. – Szia – köszönt neki külön.
Baek elmosolyodott. – Hogy van ma az Ómegám? – birizgálta meg a rózsaszín-hajú nyakörvét.

– Jól.. azt hiszem – beharapta az ajkát. Gondolkodott, hogy mennyire bízhat meg ebben a bétában.. bár barátai sose voltak, a félelem benne volt, hogy bármikor becsaphatják... de ha nem bízik meg soha se senkiben, akkor azzal nem megy semmire.. Kifújta levegőjét, eldöntve, hogy most bízni fog, és félredobta az aggódását.

– Hiszed? Nem úgy tűnik – húzta el a száját. – Mesélek én előbb, hátha megjön neked is a kedved.. szóval – kezdett bele. Figyelmesen hallgatta, néha belemondva valamit, de a vörös főleg a pasijáról beszélt.. amibe eléggé belepirult. – Most te jössz – pislantott kíváncsian, állát tenyerébe ejtve.– Hát – grimaszolt –, nem is tudom.. – zavarában végigsimított a karján. – Tegnap délután, mikor felléptem a közösségi oldalra az arcomba nyomott több ezer felkérést... elolvastam párat. Fogalmam sincs honnan tudták meg a nevem.

– Ez egy iskola drágám, itt valamit valakinek elmondanak rögtön elterjed, szóval gondolom egy osztálytársunk kotyogta el.. – vonogatta a vállát. – Na és az üzenetek? – hajolt közelebb Kibumhoz.

– Volt pár... bizarr.. meg perverz..

– Nem meglepő... gyönyörű vagy, ómega, és a legfontosabb hogy szűz.. egy szűz ómega. Naná, hogy akarnak.

– De még csak tizenhét vagyok..

– Ilyen korbán már normális a szex. Én Jaeval vesztettem el, és még csak tizennégy voltam...

– Hogy mennyi? – tátotta el a száját. – Nem volt az... tudod.. korai? Mármint értem, szerelem, vágyak – valójában nem értette –, de olyan fiatal vagy.. nem fogod megbánni a jövőben?

– Ugyan, Bum, ez már teljesen új generáció, itt már nem probléma, ha valaki tinédzser korában veszti el. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom megbánni soha, hiszen jó volt, feledhetetlen. Szeretem JB-t s bármilyen fiatal is vagyok a döntéseim lehetnek komolyak, tele célokkal. Boldog vagyok vele – mosolygott szelíden.

– A legjobbak kívánom nektek meg minden, de nekem ez akkor is sokkoló, én bele sem tudok gondolni, hogy valakibe beleszeressek, vagy csak szimplán szexeljek.

– Nem is fogja neked mondani senki, hogy hé' szeress belém dugjunk. Mindenki akkor csinálja, amikor úgy érzi itt az idő, mindegy, hogy kapcsolatban, vagy csak egyszeri alkalom.

– Talán igazad van..

– Hát ameddig a személy biztos a dolgában, addig minden oké.

Kibum csak bólintott, szeme sarkából látta, ahogy az osztály Alfája belép, beletúrva hollófekete hajába, tekintetük találkozott, teste pedig rögtön reagált rá.. Kezdett megijedni.. miért történik ez? Normális egyáltalán? Mi van ha súlyos beteg? .... Jaa.. vagy csak simán hülye.

– Kibum? Valami gond van? – húzta vissza a valóságba Baek.

– Nincs – rázta meg a fejét, letagadva a furcsa jelenségeket, amiken keresztül ment.

Az órára becsengettek így lassan mindenki elhalkult, majd teljes csend lett, mikor a tanár belépett és nekikezdett az órának.

Éppen írt valamit a táblára, de látása valamiért elhomályosodott.. Valaki lyukat üt bámulásával a hátába. Nem kellet találgatnia. Park ChanYeol.. Biztos, hogy ő bámulta ennyire... csak tudta. Hátra akart fordulni és látni a vörös-szeműt.

Várjunk, mi? Megrázta a fejét, pislogott, s teljesen a táblára és a tanár magyarázására fókuszált.

Szünetben BaekHyun rögtön felpattant készen arra, hogy a folyosóra menjen. Grimaszolt, de inkább ment vele, mint hogy Parkal maradjon egy terembe. Bár arra nem számított, hogy egy diák éppen rohant ki, s olyan szinten meglökte, majdnem lecsókolta a padlót ám erős kezek fogták meg derekát. Mélyen elvörösödött, felnézett. ChanYedol, arcán hatalmas vigyorral. Hallotta BaekHyunt beszélni, ingerrel a hangjában, azt mondogatta, most azonnal engedje el, ám Kibum számára a vörös minden szava messzinek hangzott. Mint ha az idő megállt volna, egymás szemébe néztek, a rózsaszín-hajúnak nagyot kellett nyelnie. A fiú nagyon közel volt hozzá, érezte a leheletét az ajkán. Baek hirtelen elhúzta tőle a magasat s elküldte a pokolba. Feleszmélt, fintorral az arcán hallgatta a felbőszült vörös szavait, amik egyre bántóbbá váltak, így lágyan megfogta a kezét.

– Semmi baj, csak megtartott – mondta nyugodt hangon, pedig szíve épp maratont akart futni. – Menjünk JaeBumhoz – kezdte el lökdösni, ám még visszanézett ChanYeolra. – Köszönöm – mosolyodott el angyalian, s eltűntek a folyosón a sok ember közt.
Lábai remegtek, kezei reszkettek s egyre erősebben szántott végig gerincoszlopán az érzés.. Mi a fene történik vele?

FOLYT.KÖV