Légy A MagánTanárom!
1. Rész
Az Új Tanár
Az Új Tanár
Hossz: 1/5
Szereplők: OC (Saját karakterek) William Scott & Seita Salvatore
Párosítás: Saját : WillSei
Műfaj: smut, angst(csak kicsit) fluff?(később?)
Besorolás: +14, később [+18 Kérdéses]
Figyelmeztetés: Még nincs :'D
Szerintem... mindenki halál unottan hallgatja az igazgató papolását. Körülnézek... látok pár új tanárt, és nem látok olyant aki itt tanított. Tizenegyedikes vagyok, tizennyolc éves leszek hamarosan.. de már most elegem van az életből. Általános tanuló vagyok, de a fizika kibaszott szarul megy. Mindig kettesre álltam belőle, sokszor majdnem megbuktam. A tanárunk egy öreg seggfej, mindig okoskodik, és szerintem az egész iskola gyűlüli. Az évnyító után elmehettünk végre a termeinkbe, ahol én egészen hátúl ültem egyedül. Utálok barátkozni, nem tartom fontosnak. A mai nap amúgy is elég fos, mindenki csak pofázott, a tanárok pedig a kilencedikesekkel foglalkoztak.
Másnap már úgy éreztem, hogy a táskámban egy tonna kő van. Semmi kedvem nincs már tanulni, örömmel mennék dolgozni, hiszen nyáron is azt csináltam, és sokkal jobban szerettem azt, mint bújni a könyveket.
Leülök a helyemre, fejemet a padon pihentetve, elővéve a telefonomat. Bár sok dolog nincs rajta, és a Facebook is csak azért van rajta, mert a suli kötelezte, hogy az osztályoknak kell messengerbe egy osztálycsoport. Nyomorék ez az iskola az már biztos.
- Jó reggelt mindenkinek! Az új fizika tanárotok vagyok, William Scott.
- Jó reggelt tanár úr! - Köszön mindenki egyszerre, robotosan, de én csak kussba figyelem az új tancsit. Magas, izmosnak tűnik, mert a feszes fekete inge ráfeszűl. Koptatott fekete farmer. Arca szinte hibátlan, arccsontja erős, szája pont tökéletes, nem túl vastag, nem túl vékony ahogy az orra, szeme pedig mogyoróbarna színben pompázik, már már megüti a vöröses színt. Haja hosszúra hagyva, hátra zselézve, orrán pedig 'tipikusan' pihent egy szemüveg. Végre lecserélték azt az öreg faszt, aki szarul tanított. Órán a magánéletéről beszélt és a végén feladott vagy húsz oldal a tankönyvből, azzal, hogy ebből írunk következő órán. Remélhetőleg ez a hapsi kedvesebb lesz.
- Szeretném, ha kezdésként bemutatkoznátok, bár biztos vagyok benne, hogy nem fogok egyből mindenkit megjegyezni. - Mosolyog az osztályra. A lányok rögtön sóhajtozni kezdenek.. azért ne ettől kapjanak orgazmust!
- Kezdjük hátulról. - Mutatott rám, amire az egész osztálytársam hátra fordul. Bámulnak, kiváncsian, gúnyosan. Néma vagyok, sose feletem, csak írásban. Nem kell szó szerint érteni, tudok beszélni, csak egy trauma miatt elnémultam. Lehet, hogy nem mutatom ki, de eléggé félek az emberektől, nem meglepő, hogy nincs egy barátom sem.
- Tanár úr, Seita nem fog megszólalni. -Sóhajtott fel egy lány. - Ő néma.
- Á! Akkor elnézésedet kérem. Csukta le a szemeit, eközben mindenki visszafordult, én pedig mérges lettem. Láttam és látom mindenki a sajnálkozó tekintetet, de engem nem kell sajnálni, vagy megszánni!
- A nevem Seita Salvatore, tizenhét éves, és nem vagyok néma, csak történt valami.. amiért ilyen vagyok. - Suttogom a szavakat rekedten. Három éve nem beszélek és ezt érzem is a hangszálaimon. A terem csendje miatt minden szavam hallatszott. Mindenki eltátotta a száját. Nem akajrák elhinni, hogy az elöbb tényleg megszólalatam. Szemeimbe könnyek ülnek meg, a traumám elmékei megbombázzák az agyam, így inkább kizárva a külvilágot, hajtom le a fejem. Már nem hallok egyetlen egy szót sem.
A füleim akkor hallanak ismét, mikor megszólal a kicsöngő. Felpillantok az órára, de osztálytársaim szemeivel kerülök szembe. Ismét süket lesz minden, mikor elkezdenek beszélni hozzám. A látásom elhomályosul, fejem pedig a padon koppan. Utálok elájunli, ilyenkor mindig egy fekete térbe kerülök, ahol semmi sincs a fájdalmon és a magányon.
Zihálva, tág szemekkel ülök fel. Olyan érzésem van, mint ha nem kapnék levegőt. Ah.. a suli orvosijába vagyok. Fasza. A védőnő rögtön egy pohár vizet nyújt, xanax-al a kezében. Halkan felsóhajtva vettem át tőle a gyógyszert és már automatikusan nyeltem le. Nem egyszer kötöttem már itt ki lelki fájdalom miatt. A védőnő - nevén Beth - mindig nagyon kedves velem, és nagyon jól tudja, hogy utálok sok dolgot, mint például ha hozzám érnek. Van mikor beszél hozzám, és van amikor néma csöndben hagyja, hogy örlődjek magamban.
Mind a ketten az ajtó nyitódására emeljük fel a fejünket. Az új tancsi. Remek, neki is magyarázkodni kell.
Beth rögtön feláll és elkezd beszélni.
- Kérem, bármit is csinált, vagy nem csinált Seita az óráján, de ő nem tehet róla!
- Nem azért jöttem, hogy megdorgáljam. Csak láttam, hogy rosszúl lett, bocsánatot akartam kérni, mondták nekem, hogy van egy diák aki.. - Felfele nézve próbálja keresni a szavakat. - Szinte nem is beszél. Elfeledtem. Bocsánatot szeretnék kérni. - Ahogy ezt kimondja a szemeim elkerekednek. Miért kér mégegyszer elnézést? Egyszer már megtette az osztályban, és akkor is felfogtam! Nem vagyok agyifogyatékos, akinek többször kell elmondani egy dolgot.
Elfintorodom, és nem válaszolok, csak legyintek egyet, ezzel üzenve, hogy nem haragszom.. Mint ha lenne okom rá, ő nem tudja, hogy mi történt velem a múltban.
A tanár megkönnyebülve fújja ki a levegőt. Nem értem őt. Én csak egy diák vagyok, nem kéne foglalkoznia velem, csak tanítson és ennyi.
Mikor végre kedveskedik kimenni az orvosiból, elégedetten szusszanok egyet és felállok az ágyból. Zsebemből előkotrom a kis noteszem, amibe egy köszönetet írtam. Kitéptem belőle a lapot és Bethnek nyújtom. Amint elolvassa halványan elmosolyodik.
- Tudod, ha bármi van.. ide bármikor jöhetsz. - Pillant rám szemüvegén keresztül.
Bólintok, majd kilépek az ajtón. Rám szegeződik pár szem, sokan mutogatnak és suttognak. Tudom hogyan néznek rám.. mekkora megvetés és szánalom van a szemükben. Vissza sétáltam a terembe, majd leültem a helyemre és csak néztem ki a fejemből.
Az órák csiga lassan teltek. Még csak év eleje van, de már leterhelnek minket. Az utolsó óra végeztével úgy rohantam el, mint akit üldöznek. Hazaérve meglengetem a csengőt, ami a falon van, ezzel jelezve nagymamámnak, hogy itthon vagyok. Vele se beszélek, így kellet valami arra, ha haza jövök, és ne a konyhában vagy bárhol máshol hozzam rá a frászt némaságommal.
Pár perc múlva se jelenik meg, így inkább beljebb lépdelek. Ah! Elaludt a hülye műsorán, amit annyira szeret. Kicsit megrázom a vállánál, óvatosan, mert már eléggé idős.
- Á, Kincsem. - Mosolyog, egyből több ránc lepi el a boldog arcát. Viszonzom a gesztusát. - Az ebéd a hűtőben van, ha éhes lennél. - Szorítja meg gyengéden a kezem. - Milyen volt a napod? - Kérdezi, én pedig előkapom a noteszem, és leírom, hogy kaptunk egy új fizika tanárt. - Értem. Remélem kedves volt veled! - Bólintok, majd felsétáltam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Megcsinálom a leckét, tanulok, végül pedig a fürdőszobába mentem kicsit megmosni az arcom és inni pár kortyot.
Tükörképemre pillantok. Szánalmasan nézek ki. A szemem színe sem normális, az egyik kék a másik zöld. Mint valami retardált, elbaszott gyerek. Az arcom is alig mondható férfiasnak, mert anyám vonásait örököltem egytől egyig. Olyan vézna vagyok, mint egy anorexiás. Keveset eszem, mert egyszerűen nincsen étvágyam, alig tudok magamba tuszkolni egy falatot. Sportolni próbáltam, hogy legalább legyen rajtam valami látható izom, de az edző teremből négykézláb dobtak ki, mondván, hogy a végén még eltörök.
Miért érzek akaratot arra, hogy meghaljak? Egyszerűen szar az életem.
Sóhajtva teszem tenyerem a tükörre, és egy kétségbeesett fiú néz vissza rám, aki csak normális életet szeretne. De sajnos ezzel már elkésett.
Mindig próbálok kemény maradni, ám a végén úgy is összeomlok.
Megunva magam bámulását, lesétáltam a konyhába, hogy megmelegítsem az ebédet, és egyek valamit.
Reggel úgy kelek fel, mint egy hulla. Sápaadt, kialvatlan arcom van, mert éjszakánként rémálmok gyötörnek és emiatt soha nem tudok rendesen aludni. Komolyan... a fáradságomba bele fogok betegedni
Összekapva minden erőmet pakoltam össze a mai naphoz, és már indultam is a suliba. Most így elgondolkozom azon, hogy miért nem megyek más középiskolába. Hiszen eredetileg apám miatt jöttem ide, mert mindig is azt akarta, hogy fizikus legyek, vagy valami ahhoz hasonló.
Hát... az biztos, hogy nem fog menni.
Ma három óránk fizika, a többi matek. Tényleg.. ha a fizika tanárunk új, akkor a mateknak is újnak kell lennie! Remélem nem ugyan az, mint annál az öreg faszinál. Meg amúgy sincs kedvem egész nap az új tancsi képét bámulni.
Észre se veszem, de már a teremben ülök, és az óra réges régen elkezdődött.
- Seita! Értem én, hogy valami nagyon rossz dolog törént veled valamikor régen, és emiatt traumád van, de nagyon örülnék ha figyelnél az órámon! - Zökkentett ki gondolataimból a tanár. Felnézek az üres füzetemből, ő pedig pontosan a mellet áll dühös arckifejezéssel. - Ha ennyire kényelmesen üldögélsz itt, akkor menj a táblához, és old meg a feladatot. - Mutat előre, a zöld táblára, ami tele van betükkel és számokkal. Elfibtorodom, mert a felét nem értem. Megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy figyelni fogok, ám ő félreérti.
- Nem kérdés volt. Menj ki a táblához! Vagy szeretnéd egyessel kezdeni az évet, hm? - Kérdezi idegesen, már az egész osztály minket figyel. Ismét megcsóválom a fejem, viszont nem állok fel... ennél jobban csak akkor égetném magam, ha a tábla elött állnék szerencsétlenül, abból pedig köszönöm nem kérek. - Akkor miért nem mész? - 'És te miért vagy velem ilyen?' Teszem fel magamban a kérdést. Bár nem mint ha kedvesnek kéne lennie, hiszen csak egy tanár. Mélyen lehajtom a fejem, tenyereimbe bámulva. Utálom magam. - Órák után szeretnék veled beszélni. - Bizto vagyok benne, hogy közelebb hajolt hozzám, mert suttogott. Alig láthatóan bólíntottam, és éreztem, hogy elmegy mellőlem.
Folyt. Köv. :3
*
Másnap már úgy éreztem, hogy a táskámban egy tonna kő van. Semmi kedvem nincs már tanulni, örömmel mennék dolgozni, hiszen nyáron is azt csináltam, és sokkal jobban szerettem azt, mint bújni a könyveket.
Leülök a helyemre, fejemet a padon pihentetve, elővéve a telefonomat. Bár sok dolog nincs rajta, és a Facebook is csak azért van rajta, mert a suli kötelezte, hogy az osztályoknak kell messengerbe egy osztálycsoport. Nyomorék ez az iskola az már biztos.
- Jó reggelt mindenkinek! Az új fizika tanárotok vagyok, William Scott.
- Jó reggelt tanár úr! - Köszön mindenki egyszerre, robotosan, de én csak kussba figyelem az új tancsit. Magas, izmosnak tűnik, mert a feszes fekete inge ráfeszűl. Koptatott fekete farmer. Arca szinte hibátlan, arccsontja erős, szája pont tökéletes, nem túl vastag, nem túl vékony ahogy az orra, szeme pedig mogyoróbarna színben pompázik, már már megüti a vöröses színt. Haja hosszúra hagyva, hátra zselézve, orrán pedig 'tipikusan' pihent egy szemüveg. Végre lecserélték azt az öreg faszt, aki szarul tanított. Órán a magánéletéről beszélt és a végén feladott vagy húsz oldal a tankönyvből, azzal, hogy ebből írunk következő órán. Remélhetőleg ez a hapsi kedvesebb lesz.
- Szeretném, ha kezdésként bemutatkoznátok, bár biztos vagyok benne, hogy nem fogok egyből mindenkit megjegyezni. - Mosolyog az osztályra. A lányok rögtön sóhajtozni kezdenek.. azért ne ettől kapjanak orgazmust!
- Kezdjük hátulról. - Mutatott rám, amire az egész osztálytársam hátra fordul. Bámulnak, kiváncsian, gúnyosan. Néma vagyok, sose feletem, csak írásban. Nem kell szó szerint érteni, tudok beszélni, csak egy trauma miatt elnémultam. Lehet, hogy nem mutatom ki, de eléggé félek az emberektől, nem meglepő, hogy nincs egy barátom sem.
- Tanár úr, Seita nem fog megszólalni. -Sóhajtott fel egy lány. - Ő néma.
- Á! Akkor elnézésedet kérem. Csukta le a szemeit, eközben mindenki visszafordult, én pedig mérges lettem. Láttam és látom mindenki a sajnálkozó tekintetet, de engem nem kell sajnálni, vagy megszánni!
- A nevem Seita Salvatore, tizenhét éves, és nem vagyok néma, csak történt valami.. amiért ilyen vagyok. - Suttogom a szavakat rekedten. Három éve nem beszélek és ezt érzem is a hangszálaimon. A terem csendje miatt minden szavam hallatszott. Mindenki eltátotta a száját. Nem akajrák elhinni, hogy az elöbb tényleg megszólalatam. Szemeimbe könnyek ülnek meg, a traumám elmékei megbombázzák az agyam, így inkább kizárva a külvilágot, hajtom le a fejem. Már nem hallok egyetlen egy szót sem.
A füleim akkor hallanak ismét, mikor megszólal a kicsöngő. Felpillantok az órára, de osztálytársaim szemeivel kerülök szembe. Ismét süket lesz minden, mikor elkezdenek beszélni hozzám. A látásom elhomályosul, fejem pedig a padon koppan. Utálok elájunli, ilyenkor mindig egy fekete térbe kerülök, ahol semmi sincs a fájdalmon és a magányon.
*
Zihálva, tág szemekkel ülök fel. Olyan érzésem van, mint ha nem kapnék levegőt. Ah.. a suli orvosijába vagyok. Fasza. A védőnő rögtön egy pohár vizet nyújt, xanax-al a kezében. Halkan felsóhajtva vettem át tőle a gyógyszert és már automatikusan nyeltem le. Nem egyszer kötöttem már itt ki lelki fájdalom miatt. A védőnő - nevén Beth - mindig nagyon kedves velem, és nagyon jól tudja, hogy utálok sok dolgot, mint például ha hozzám érnek. Van mikor beszél hozzám, és van amikor néma csöndben hagyja, hogy örlődjek magamban.
Mind a ketten az ajtó nyitódására emeljük fel a fejünket. Az új tancsi. Remek, neki is magyarázkodni kell.
Beth rögtön feláll és elkezd beszélni.
- Kérem, bármit is csinált, vagy nem csinált Seita az óráján, de ő nem tehet róla!
- Nem azért jöttem, hogy megdorgáljam. Csak láttam, hogy rosszúl lett, bocsánatot akartam kérni, mondták nekem, hogy van egy diák aki.. - Felfele nézve próbálja keresni a szavakat. - Szinte nem is beszél. Elfeledtem. Bocsánatot szeretnék kérni. - Ahogy ezt kimondja a szemeim elkerekednek. Miért kér mégegyszer elnézést? Egyszer már megtette az osztályban, és akkor is felfogtam! Nem vagyok agyifogyatékos, akinek többször kell elmondani egy dolgot.
Elfintorodom, és nem válaszolok, csak legyintek egyet, ezzel üzenve, hogy nem haragszom.. Mint ha lenne okom rá, ő nem tudja, hogy mi történt velem a múltban.
A tanár megkönnyebülve fújja ki a levegőt. Nem értem őt. Én csak egy diák vagyok, nem kéne foglalkoznia velem, csak tanítson és ennyi.
Mikor végre kedveskedik kimenni az orvosiból, elégedetten szusszanok egyet és felállok az ágyból. Zsebemből előkotrom a kis noteszem, amibe egy köszönetet írtam. Kitéptem belőle a lapot és Bethnek nyújtom. Amint elolvassa halványan elmosolyodik.
- Tudod, ha bármi van.. ide bármikor jöhetsz. - Pillant rám szemüvegén keresztül.
Bólintok, majd kilépek az ajtón. Rám szegeződik pár szem, sokan mutogatnak és suttognak. Tudom hogyan néznek rám.. mekkora megvetés és szánalom van a szemükben. Vissza sétáltam a terembe, majd leültem a helyemre és csak néztem ki a fejemből.
*
Az órák csiga lassan teltek. Még csak év eleje van, de már leterhelnek minket. Az utolsó óra végeztével úgy rohantam el, mint akit üldöznek. Hazaérve meglengetem a csengőt, ami a falon van, ezzel jelezve nagymamámnak, hogy itthon vagyok. Vele se beszélek, így kellet valami arra, ha haza jövök, és ne a konyhában vagy bárhol máshol hozzam rá a frászt némaságommal.
Pár perc múlva se jelenik meg, így inkább beljebb lépdelek. Ah! Elaludt a hülye műsorán, amit annyira szeret. Kicsit megrázom a vállánál, óvatosan, mert már eléggé idős.
- Á, Kincsem. - Mosolyog, egyből több ránc lepi el a boldog arcát. Viszonzom a gesztusát. - Az ebéd a hűtőben van, ha éhes lennél. - Szorítja meg gyengéden a kezem. - Milyen volt a napod? - Kérdezi, én pedig előkapom a noteszem, és leírom, hogy kaptunk egy új fizika tanárt. - Értem. Remélem kedves volt veled! - Bólintok, majd felsétáltam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Megcsinálom a leckét, tanulok, végül pedig a fürdőszobába mentem kicsit megmosni az arcom és inni pár kortyot.
Tükörképemre pillantok. Szánalmasan nézek ki. A szemem színe sem normális, az egyik kék a másik zöld. Mint valami retardált, elbaszott gyerek. Az arcom is alig mondható férfiasnak, mert anyám vonásait örököltem egytől egyig. Olyan vézna vagyok, mint egy anorexiás. Keveset eszem, mert egyszerűen nincsen étvágyam, alig tudok magamba tuszkolni egy falatot. Sportolni próbáltam, hogy legalább legyen rajtam valami látható izom, de az edző teremből négykézláb dobtak ki, mondván, hogy a végén még eltörök.
Miért érzek akaratot arra, hogy meghaljak? Egyszerűen szar az életem.
Sóhajtva teszem tenyerem a tükörre, és egy kétségbeesett fiú néz vissza rám, aki csak normális életet szeretne. De sajnos ezzel már elkésett.
Mindig próbálok kemény maradni, ám a végén úgy is összeomlok.
Megunva magam bámulását, lesétáltam a konyhába, hogy megmelegítsem az ebédet, és egyek valamit.
*
Reggel úgy kelek fel, mint egy hulla. Sápaadt, kialvatlan arcom van, mert éjszakánként rémálmok gyötörnek és emiatt soha nem tudok rendesen aludni. Komolyan... a fáradságomba bele fogok betegedni
Összekapva minden erőmet pakoltam össze a mai naphoz, és már indultam is a suliba. Most így elgondolkozom azon, hogy miért nem megyek más középiskolába. Hiszen eredetileg apám miatt jöttem ide, mert mindig is azt akarta, hogy fizikus legyek, vagy valami ahhoz hasonló.
Hát... az biztos, hogy nem fog menni.
Ma három óránk fizika, a többi matek. Tényleg.. ha a fizika tanárunk új, akkor a mateknak is újnak kell lennie! Remélem nem ugyan az, mint annál az öreg faszinál. Meg amúgy sincs kedvem egész nap az új tancsi képét bámulni.
Észre se veszem, de már a teremben ülök, és az óra réges régen elkezdődött.
- Seita! Értem én, hogy valami nagyon rossz dolog törént veled valamikor régen, és emiatt traumád van, de nagyon örülnék ha figyelnél az órámon! - Zökkentett ki gondolataimból a tanár. Felnézek az üres füzetemből, ő pedig pontosan a mellet áll dühös arckifejezéssel. - Ha ennyire kényelmesen üldögélsz itt, akkor menj a táblához, és old meg a feladatot. - Mutat előre, a zöld táblára, ami tele van betükkel és számokkal. Elfibtorodom, mert a felét nem értem. Megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy figyelni fogok, ám ő félreérti.
- Nem kérdés volt. Menj ki a táblához! Vagy szeretnéd egyessel kezdeni az évet, hm? - Kérdezi idegesen, már az egész osztály minket figyel. Ismét megcsóválom a fejem, viszont nem állok fel... ennél jobban csak akkor égetném magam, ha a tábla elött állnék szerencsétlenül, abból pedig köszönöm nem kérek. - Akkor miért nem mész? - 'És te miért vagy velem ilyen?' Teszem fel magamban a kérdést. Bár nem mint ha kedvesnek kéne lennie, hiszen csak egy tanár. Mélyen lehajtom a fejem, tenyereimbe bámulva. Utálom magam. - Órák után szeretnék veled beszélni. - Bizto vagyok benne, hogy közelebb hajolt hozzám, mert suttogott. Alig láthatóan bólíntottam, és éreztem, hogy elmegy mellőlem.
Folyt. Köv. :3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése