Légy A MagánTanárom!
3.Rész
Beköltözés
+18
Beköltözés
+18
Hossz: 3/5
Szereplők: OC (Saját karakterek) William Scott & Seita Salvatore
Párosítás: Saját : WillSei
Műfaj: smut, angst(csak kicsit) fluff?(később?)
Besorolás: +18 ( De nincs részletezve a jelenet )
Figyelmeztetés: Incest!
- Apa? - Kerekednek el a szemeim. Nem.. Ne! Miért van itt? Még van egy hónapja!
- Fiam. - Mosolyodik el, amitől hányingerem van.
- Mi... mit keresel itt? - Akad meg a hangom.
- Kiengedtek. Bár felügyelet alá vont a bíróság, egyszerű volt őket lerázni. Most azt hiszik, hogy éppen egy kávézóban ülök, a telefonomat pedig eldobtam. Fogalmuk sincs, hol vagyok igazából. - Mosolya perverz vigyorrá alakul, én pedig automatikusan hátrálok. Apám feláll, és elkezd közeledni.
- Játszunk egy kicsit, Seita. - Ragadja meg a karomat, magához húz.
- Ne! Kérlek.. nem akarok játszani! - A hangom engedelmeskedik, és hangosabb vagyok a kelleténél is.
- Ugyan. - Röhög fel, miközben belemarok a fenekembe.. ó.. ne!
- Apa.. légyszíves! - Indulnak meg a könnyeim, de már az ágyra dob. Nem akarom újra! Elég volt!
Erőszakosan rángatja le rólam a ruháimat, hallom a a ruháim szakadását, idegesítő tépés hangját. Saját maga csak a sliccét húzza le.. Jó.. ég.. már úgy készült a börtönből.. hogy jön hozzám? Ez beteges! A plafont bámulom, könnyeim megállíthatatlanul folynak.
Karjaimat fejem fölé szorítja, és hallok egy csattanást... honnan szerzett bilincset? Hangosan zihálok a félelemtől, mellkasom rohamosan süllyed és emelkedik, szívem fájdalmasan lüktet a helyén.
Minden féle jel, kérdés nélkül hatol belém, erőszakosan, kedveskedés nélkül. Zokogva kiálltok fel, kérve, hogy álljon le, de csak mozog és mozog.. addig ameddig nem bírom, és elájulok.
Verekedés hangjaira nyitogatom pilláimat. Kezeim elzsibbadtak, érzem még rajta van a bilincs. A hátsóm sajog és fáj. Oldalra pillantok. Szemeim hatalmasra tágulnak, mikor meglátom, hogy William és apám verekednek. Végig nézek magamon. Egy takaró rám van terítve, mely eltakarja a testem.
A rendőrség is hirtelen tör be a szobámba.. semmit sem értek.. Ismét elájulok.
Halk, gyengéd hangra ébredezem. Homályos látásom szinte azonnal kitisztul.
- William. - Lehelem. Kórházban vagyok, tudom.. Karomban az infúzió és mindenem fáj.
- Szia.. - Mosolyodik el kedvesen.
- Mi történt: - Fogom meg a fejem.
- Elájultál.. miután.. - Elhallgat. Tisztában vagyok azzal, hogy miért. - Ez történt veled, ami miatt visszahúzódó lettél? - Kérdezi komolyan, szemeimbe nézve. Elkapom róla a tekintetem és bólintok egyet. - Elmeséled? - Megrázom a fejem, mert egyáltalán nem tartozik rá.
- Apám?
- Vissza viszik a börtönbe. Állítólag életfogytiglant kap.
- Értem.
Mama hirtelen lép a kórterembe, aggódva pillant rám és egyből leül az ágyam melletti székre.
- Sajnálom, Kincsem! Nem kellet volna egyedül hagynalak.
- Nem a te hibád. - Mondom halkan, amire elkerekednek a szemei, rég szóltam már hozzá.
- Oh, Édesem! - Öleli át óvatosan a nyakam, könnyei megindulnak.
Samantha is belép, rögtön meg is vizsgál szavak nélkül. Érzem rajtuk a feszültséget.
- A tüdőd és a szíved most rendben van. A végbeled fala megsérült, felszakadt. Eléggé véreztél, de már összevarrtak, ám ne nagyon mozogj vele. Adtunk fájdalom csillapítót, viszont nem biztosít abban, hogy nem lesz kényelmetlen. Egy hétig maradsz itt, és ha ki is mész innen, vigyáznod kell, bekerültél a hírekbe. - Mondja miközben előkészít pár gyógyszer a számomra.
Ne már! Miért? Hogyan?! Bekerültem a hírekbe... már csak ez hiányzott az életemből...
A napok telnek. Mama minden nap bejár hozzám, és mindig könnyek szöknek a szemébe, amikor meglátja az állapotomat. Valamiért William is bejár hozzám délutánonként.
Ma mikor kiengedtek a kórházból.. nem sok kedvem volt hazamenni... az utcán sokan megbámultak, sokan felismertek.. Utálom az embereket, amiért ilyen kíváncsi természetük van! Miért kellet engem berakni a hírekbe?
- Kincsem. - Fogja meg a karom mama. - Egy ideid Mr. Scotthoz fogsz költözni. - Mutat le maga mellé, ahol egy táska van. - Tudom, hogy ez most nagyon hirtelen jött, de szeretném ha most ki pihennéd magad, ezt pedig a mi házunkban nem tudod megtenni. - Eltátom a számat.
- Mi? Mama, kérlek, bárhová, csak hozzá ne!
- Drágaságom. - Sóhajtja. - Megmentett téged. Bízom benne, sokat beszélgettünk. Tedd meg magadért... értem. Nem szeretném ha még ennél is jobban magadba zuhannál.
- Mama..- Vágok szenvedő arcot. - Jó rendben - Szavak nélkül elindulok a parkoló fele, ahol már William vár. Adok egy puszit mama arcára, majd elveszem a táskát és tanárom elé sétálok. Durcásan vágom a táskámat, kinyitom az autója ajtaját és karbatett kezekkel beülök.
Miért vagyok ilyen? Mert nem képes elmondani, hogy jutott be a házba, mit és mennyit látott.
Amint elérünk a házához és kinyitja az ajtót, felrohanok a szobájába - mert már ismerem az egész lakást - az ágyára vetem magam, majd magamra húzom a takarót.
Pár perc elteltével hallom, ahogy belép a szobába. Lerántja rólam az anyagot, amire még jobban összegömbölyödök.
- Mit kérsz ebédre?
- Hüm.. - Nyögöm unottan.
- Válaszolj, Seita!
- Semmit.
- Valamit enned kell. - Sóhajtja.
- Eszek, ha elmondod hogy jutottál be a házba, mennyit, és mit láttál!
- Elmondom akkor, ha te is elmeséled apád miért lett ilyen. - Vág vissza rögtön. Frusztráltan forgatom meg a szememet.
- Semmi közöd a magánéletemhez! Csak egy tanár vagy a sok közül! Viszont.. te láttad mit művelt velem. Tudni akarok mindent, megértetted? - Állok fel, fenyegetően meresztve a szemeimet rá. - Mit láttál? - Kérdezem újra.
- Ebéd közben mesélek. - Fújja ki a levegőt, és kisétál. - Tehát mit kérsz?
- Pizzát. - Motyogom.
- Pizzát? - Hallom hangján, hogy most meglepődött.
- Tudsz sütni pizzát? - Kérdezem.
- Igen, de...
- Azt kérek. - Vágok bele mondanivalójába.
- Hah.. rendben.
Negyven perc múlva felkiált, hogy kész van. Elég szarul érzem magam, de azért leszenvedem magam a lépcsőn. A táskám a kanapén pihen, így reménykedve bicegtem oda, hogy benne van minden gyógyszerem-e. És szerencsém van, még az asztma pipa is itt van. Kezembe véve kellékeimet sétálok be a konyhába. Otthonosan leveszek a polcról egy poharat, megtöltöm vízzel és lenyelem vele az összes tablettát egyenként, néha találkozik a tekintetem Williamével. Kicsit aggasztó, hogy magasabb nálam. Sokkal magasabb. És izmos. Istenem, ez egy beton tömb! Az asztalra pillantok, ahol két hatalmas pizza van. Az étvágyam rögtön megjön, szemeim felcsillannak. Megnyalva az ajkaimat ülök le a székre. William elmosolyodva vág nekem két szeletet. Jobban megvizsgálom eme csodálatos étket. Sonkás.. Kukoricás!
Azt imádom, így nagy vigyorral tömöm magamban az egészségtelen kaját.
- Köszönöm. - Beszélek teli szájjal, hatalmas vigyorral az arcomon, amin kicsit meglepődik, hiszen sosem látta a vigyoromat.
- Szívesen.. ezért a mosolyért meg mindent. - Simít végig az arcomon. Szemeim elkerekednek, hatalmasat nyelek, egy kicsit köhögök is, és érzem, mélyen elpirulok. Mi a rák? Miért pirultam el? Anyááám, nem vagyok normális! Zavaromban inkább tovább eszek, kisebb mosolyal.
- Akkor elmondod mit láttál, és hogyan jutottál be a házba? - Térek rá a komoly témára.
- Reméltem, hogy elfelejted. - Húzza el a száját.
- Csak mond. - Nyelem le a következő falatot.
- Hát.. hívtalak párszor, de nem vetted fel. Gondoltam elaludtál, vagy valami, így idejöttem. Csengetni akartam, de pont akkor sikítottál.. és ez megijesztett. Szerencsémre az ajtó nyitva volt.. Az a férfi... - Megakad a mondani valójában. - Éppen... - Keresi a szavakat.
- Oké.. azt tudom, de mit tettél, mikor megláttad? - Szólok közbe, mert látom rajta, hogy nem akarja azt a szót használni, kimondani.
- Egy pillanatra ledermedtem.. de utána lerángattam rólad. Egy pillanatig se azon gondolkodtam, hogy csevegni fogok vele.. Mindegy! Megvertem, utána hívtam a rendőrséget, akik káromkodva elmondták, hogy megint ez történt. Nem kellet részletezniük nekem... egyből megértettem. Utána rögtön kórházba szállítottak.. véreztél is... eléggé megijedtem. - Halkul el a végére.
- Értem. - Nyalom meg ismét az ajkam. - Köszönöm, hogy megmentettél!
- Nem kell megköszönnöd. - Mosolyodik el. - Örülök, hogy valamennyivel jobban vagy!
- Mert itt vagy.. - Biztos vagyok benne, hogy megint rák vörös vagyok.. ég az arcom!
- De aranyos itt valaki! - Nevet fel jókedvűen. Vörös fejemmel inkább a magamhoz vett bögrébe bújok, nagyokat kortyolgatva, William pedig tovább nevet. - Van kedved valamit csinálni?
- Persze.. - Bólogatok.
- Van egy park a közelben, elmehetnénk sétálni.
- Hogy lássam az emberek sajnálkozó tekintetét? Egész Amerika tud a történtekről a kurva hírek miatt! - Marok a hajamba.
- Ne foglalkozz velük. - Nem válaszolok, csak durcásan csücsörítem az ajkaimat, amire jőizűen felkacag. - Jó.. akkor.. tanuljunk fizikát!
- Mamáám.. inkább az emberiség! - Forgatom meg a szemem és még magamba tuszkolok pár falatot, majd felállok. - Mehetünk. - Pillantok le rá huncut mosollyal. - És fagyit is vehetsz nekem, mert megengedem. - Teszem kezeimet a csípőmre.
- Behalok rajtad.. Rendben, kapsz fagyit. - Áll fel ő is.
Miután magához vette a pénztárcáját rögtön elindultunk.
Engedelmesen követtem őt, mélyen gondolkodva. Talán, nem is egy tanár a sok közül.. inkább egy kedves, magabiztos, jó lelkű férfi. Ahhoz képest, hogy csak 39 éves, eléggé játékos.
A park gyönyörű, egy kisebb vízesés is van, ami nagyon aranyos.
Kutyáknak elkerített kennel, ahol most éppen voltak kutyák. Egyből megtetszett egy Husky. A szemei főleg.. hozzá illet a felemásság. Barna és kék. A kutya is észrevett engem, s bár gazdája fogta a pórázt, láttam, hogy nagyon szeretne idejönni hozzám. A gazdája mit sem törődve engedte el a pórázt, a kutya pedig szó szerint nekem jött. Azt hittem bántani akar, de az arcomat kezdte el nyalogatni. Felnevettem, simogattam a buksiját. Soha nem volt háziállatom, így örömmel fogadom az állat kedvességét. Észreveszem, hogy William mellettem áll, és mosolyogva néz le ránk.
- Hé! Maguk mit művelnek a kutyámmal? - Hallom meg a férfi hangját.. ah.. a gazdája. Lerángatja rólam az állatot, kezébe veszi a pórázt, majd a férfi jobban végig mér. - Te vagy az a hímkurva a tévéből! - Fintorodik el, és undorral néz rám. - Buzi.. - Morogja, majd erőszakkal rángatja el a kutyát.
- Hím... kurva? - Pislogok párat. - Miért mondta ezt? - Lepik el a szemeimet a könnyek.
- Shh.. - Ölel magához rögtön Will. Belebújok a karjaiba, engedek könnyeimnek.. folyanak csak.
- Miért? - Sírok fel, pont nem érdekelve, hogy kínos helyzetbe hozom magamat, Williamat, mert nem egy ember van itt rajtunk kivűl. Csak annyit kezdtem el érezni, hogy elkezdett húzni engem, de fogalmam sincs merre.
Akkor nyitom ki újra a szemem, mikor hallok egy ajtócsapodást.
William két kezé fogja az arcom, és mélyen a szemeimbe néz.
- Figyelj rám, Seita. Az az ember.. azt sem tudta mit beszél. Elítélő volt. Nyugodj meg.. nem vagy.. - Megakad a mondani valójában, ezt csinálja, ha valami csúnya szót nem akar kiejteni. - Az... az ilyen emberek nem érdemelnek figyelmet!
- Én csak.. nem értettem.. hogy miért mondta rám.. - Szipogok párat.
- Mert egy bunkó állat. - Mondja durcásan, karbatett kezekkel, amire halkan felkuncogok, bégül pedig hangos nevetés lesz belőle. Behalok ezen az emberen, de komolyan.
- Wáow. Ez a nevetés.. igazán aranyos. Soha nem hallottalak még így nevetni, és kár lenne kihagyni. Sugárzik belőled az őszinteség. - Kunkorodik felfele az ajka, aminek hatására elakad a lélegzetem, a vérem hipergyorsasággal tódúl az arcomba.
- Köszönöm.. Azt hiszem. - Dadogom és inkább elpillantok róla. - Tanulhatnánk fizikát. - Motyogom.
- Komolyan? - Lepődik meg.
- Ühüm.
- Hát.. végül is.. - Vonja meg a vállát, és a dolgozó szoba felé kezd menni, én pedig követem.
- Akkor ma.. - Veszi elő a tankönyvet. - A magfizikáról fogunk beszélni. - Hangszíne rögtön tanárossá, keménnyé válik, olyanná, amit komolyan kell venni. - Kezdjük a magerővel. - Nyitja ki a tankönyvet, de nekem semmi kedvem elvenni a másikat, ami az asztalán pihen, így inkább csak közelebb húzódom hozzá, karja karomat érinti, a teste meleget áraszt.. és ez megnyugtat.
Elkezd hangosan olvasni, néha megkéri, hogy ismételjem el amit mondott ergo olvasott. Néha megkérdezi, hogy értem-e, ilyenkor csak bólintok, vagy megcsóválom a fejem, és újra magyarázza. Mikor már nagyon elmélyülünk a témában, megakad a szemem.. rajta.
Az ajkain, a szemén.. az egész arcán. Hosszabbra hagyott haja, melyet csak füle mögé tűrt, selymesnek tűnik.
- Seita! Figyelsz? - Lengeti meg a kezét előttem.
- Mi?.. Ja! Persze! - Pillantok el róla zavaromban.
- Megint lankad a figyelmed, tudod, hogy azt nem szeretem. - Nyúl az állam alá, kérve ezzel, hogy nézzek rá. Valami furcsaságot vélek felfedezni a szemeiben, kezei közé veszi az arcom és közelebb hajol. - Pihenjünk egy kicsit. - Mosolyodik el. - Utána matekot tanulunk, jó? - Paskolja meg orcámat kedvesen, majd feláll. - Megesszük a maradék pizzát, vagy kérsz valami mást? - Kérdezi, tanári stílusa már sehol, de én nem válaszolok.
Hirtelen gyorsabban kezd verni a szívem. Fájdalmasan lüktet a helyén, nagyokat dobban, szinte ki akar szakadni. Kezemet mellkasomra helyezem, megszorítva a pólómat.
- Will.. - Nézek rá, amire ijedten ül vissza mellém. - Lent.. a tá..a táskámban.. kérlek
- Mi? Nem értelek.. - Rázza meg a fejét, majd próbál jobban rámkoncentrálni.
- A gyógyszerem! - Nyögöm fájdalmasan, érthetően.
- Hozom! - Pattan fel, és már itt sincs.. Percek sem tellnek el, mire vissza ér több tablettás tobozzal a kezében, gondolom nem akart vacakolni azzal, hogy elolvassgassa, mi melyik és mikor kell. Zihálva nyúlok a fehér-rózsaszín dobozért, kivéve belőle a gyógyszert. Kipattintom a tablettát és minden féle folyadék nélkül küzdöm le a torkomon. Akaratlanul is könnyek gyűlnek a szemembe, a plafonra nézek, próbálva lenyugodni. Óráknak tűnő percek telnek el, mire a gyógyszer hatni kezd, és már nem fáj annyira a szívem. Hálásan pillantok Williamra.
- Köszönöm. - Sóhajtom, elgyengülve ejtem magam mellé a karjaimat. Fáradt vagyok..
- Nem kell megköszönnöd.. A frászt hoztad rám! Nem akarlak elveszíteni. - Suttogja a végét.
- Mi? A végét nem értettem. - Játszom a hülyét, mert természetesen hallottam, csak jó érzés tölt el, hogy ezt mondja, bár nem tudom miért.
- Semmi, semmi - Lengeti meg maga előtt a kezét. - Na gyere. - Kap a karjai közé, mint valami kisgyereket, de nem ellenkezem. Lábaimat még dereka köré kulcsolom, karjaimat pedig nyaka köré, és erősen szorítom magamhoz, de látszólag könnyen elbír. - Nagyon könnyű vagy.. többet kéne enned.
- Hm. - Egyezek bele félálomban.. mindjárt leragadnak a szemeim.
- Álmos vagy. - Lépked kifele a dolgozószobából.
- Ühm. - Szuszogom halkan, és már csak a sötétséget látom.. Elaludtam.
Sírva ébredek fel. Szemeimből niagaraként folynak a könnyek. Olyan valósnak tűnt az álmom! Amiben apám ismét eljött.. és újra megtette.. és újra, meg újra, szégyen nélkül. Felkapcsolva a lámpát nézek körűl. Az óra hajnali ketőtt mutat. Az ágy előtt, melyen most pihenek egy nagyobb bőrönd áltt, rajta egy borítékkal és egy levéllel. Szemeimet megtörölve álltam fel. Magamhoz emelem a levelet és olvasni kezdem.
"Szia, Kincsem! Jól meg vagy? Nagyon aggódom ám érted! Ha Mr.Scott, valami olyat tesz, ami neked nem tetszik, csak hívj fel, rögtön ott leszek, hogy levágjam a fejét! 😈 A bőröndbe van pár ruhád, tankönyveid és ilyenek. A borítékba raktam pénzt és egy igazolást, ami egy hónapra szól, ha nem éreznéd azt, hogy suliba szeretnél menni. Viszont szeretném, ha azt nekem is jeleznéd, hogy beszélhessek az igazgatóval.. bár tudja mi történt. Na mindegy. Remélem jól érzed magad! Holnap meglátogatlak, szeretlek, Édesem!
~Nagyi💙 "
Egy hónap.. Ebből a traumából életem végéig nem fogok szabadulni.
Halkan lépdelek ki a hálóból.. Ha én itt aludtam.. akkor William hol?
Leslattyogok a lépcsőn, vigyázva, nehogy eltanyoljak. A nappaliban veszem észre, hogy a kanapén alszik, magára szorítva a takarót.
Gondolkodom azon, most mit tegyek. Végül úgy döntök, hogy csak leülök elé a földre s nézem nyugodt arcát. Olyan kedves votl velem az elmúlt hetekben. Sokat segített, habár kicsit belefurakodott a magánéletembe, de nem érdekel.
Kicsit közelebb húzodom, s ahol még van egy kis hely, lehajtom a fejem az övéhez közel, és itt alszom el.
Reggel ismét az ágyban kelek, felülök és magammellé nézek. A komódon egy lap lapúl, melyet magamhoz is emelek.
" Mivel már hétfő van, és nekem tanítanom kell, magadra hagylak. A pótkulcs a mélyhűtőben van - mert bezártam a lakást -, ott senki nem fogja keresni. A reggelit beraktam a sima hűtőbe. Bármi van hívhatsz, óra közepén is felveszem. Érezd jól magad, majd jövök ^^"
~Will "
Egy kicsit elszomorodom, de amint eszembe jut, hogy ma nagyi eljön a boldogságom rögtön visszatért.
Letipegek a konyhába, megmelegíteni a reggelim, közben a méyhűtőt kémlelem.. Ez az ember hülye.. a kulcsot oda rakni.. bár éppszerű ember ott tényleg nem fogja keresni.
Délután körűl hallotam meg a csengőt. A kulcs már a kezembe volt, így úgy pattantam fel a székből, mint egy őrűlt. A boldogságtól remegve, hatalmas vigyorral nyitom ki az ajtót.. ami.. rögtön lehervad...
Folyt.Köv
~Dia💙
Figyelmeztetés: Incest!
- Apa? - Kerekednek el a szemeim. Nem.. Ne! Miért van itt? Még van egy hónapja!
- Fiam. - Mosolyodik el, amitől hányingerem van.
- Mi... mit keresel itt? - Akad meg a hangom.
- Kiengedtek. Bár felügyelet alá vont a bíróság, egyszerű volt őket lerázni. Most azt hiszik, hogy éppen egy kávézóban ülök, a telefonomat pedig eldobtam. Fogalmuk sincs, hol vagyok igazából. - Mosolya perverz vigyorrá alakul, én pedig automatikusan hátrálok. Apám feláll, és elkezd közeledni.
- Játszunk egy kicsit, Seita. - Ragadja meg a karomat, magához húz.
- Ne! Kérlek.. nem akarok játszani! - A hangom engedelmeskedik, és hangosabb vagyok a kelleténél is.
- Ugyan. - Röhög fel, miközben belemarok a fenekembe.. ó.. ne!
- Apa.. légyszíves! - Indulnak meg a könnyeim, de már az ágyra dob. Nem akarom újra! Elég volt!
Erőszakosan rángatja le rólam a ruháimat, hallom a a ruháim szakadását, idegesítő tépés hangját. Saját maga csak a sliccét húzza le.. Jó.. ég.. már úgy készült a börtönből.. hogy jön hozzám? Ez beteges! A plafont bámulom, könnyeim megállíthatatlanul folynak.
Karjaimat fejem fölé szorítja, és hallok egy csattanást... honnan szerzett bilincset? Hangosan zihálok a félelemtől, mellkasom rohamosan süllyed és emelkedik, szívem fájdalmasan lüktet a helyén.
Minden féle jel, kérdés nélkül hatol belém, erőszakosan, kedveskedés nélkül. Zokogva kiálltok fel, kérve, hogy álljon le, de csak mozog és mozog.. addig ameddig nem bírom, és elájulok.
*
Verekedés hangjaira nyitogatom pilláimat. Kezeim elzsibbadtak, érzem még rajta van a bilincs. A hátsóm sajog és fáj. Oldalra pillantok. Szemeim hatalmasra tágulnak, mikor meglátom, hogy William és apám verekednek. Végig nézek magamon. Egy takaró rám van terítve, mely eltakarja a testem.
A rendőrség is hirtelen tör be a szobámba.. semmit sem értek.. Ismét elájulok.
*
Halk, gyengéd hangra ébredezem. Homályos látásom szinte azonnal kitisztul.
- William. - Lehelem. Kórházban vagyok, tudom.. Karomban az infúzió és mindenem fáj.
- Szia.. - Mosolyodik el kedvesen.
- Mi történt: - Fogom meg a fejem.
- Elájultál.. miután.. - Elhallgat. Tisztában vagyok azzal, hogy miért. - Ez történt veled, ami miatt visszahúzódó lettél? - Kérdezi komolyan, szemeimbe nézve. Elkapom róla a tekintetem és bólintok egyet. - Elmeséled? - Megrázom a fejem, mert egyáltalán nem tartozik rá.
- Apám?
- Vissza viszik a börtönbe. Állítólag életfogytiglant kap.
- Értem.
Mama hirtelen lép a kórterembe, aggódva pillant rám és egyből leül az ágyam melletti székre.
- Sajnálom, Kincsem! Nem kellet volna egyedül hagynalak.
- Nem a te hibád. - Mondom halkan, amire elkerekednek a szemei, rég szóltam már hozzá.
- Oh, Édesem! - Öleli át óvatosan a nyakam, könnyei megindulnak.
Samantha is belép, rögtön meg is vizsgál szavak nélkül. Érzem rajtuk a feszültséget.
- A tüdőd és a szíved most rendben van. A végbeled fala megsérült, felszakadt. Eléggé véreztél, de már összevarrtak, ám ne nagyon mozogj vele. Adtunk fájdalom csillapítót, viszont nem biztosít abban, hogy nem lesz kényelmetlen. Egy hétig maradsz itt, és ha ki is mész innen, vigyáznod kell, bekerültél a hírekbe. - Mondja miközben előkészít pár gyógyszer a számomra.
Ne már! Miért? Hogyan?! Bekerültem a hírekbe... már csak ez hiányzott az életemből...
*
A napok telnek. Mama minden nap bejár hozzám, és mindig könnyek szöknek a szemébe, amikor meglátja az állapotomat. Valamiért William is bejár hozzám délutánonként.
Ma mikor kiengedtek a kórházból.. nem sok kedvem volt hazamenni... az utcán sokan megbámultak, sokan felismertek.. Utálom az embereket, amiért ilyen kíváncsi természetük van! Miért kellet engem berakni a hírekbe?
- Kincsem. - Fogja meg a karom mama. - Egy ideid Mr. Scotthoz fogsz költözni. - Mutat le maga mellé, ahol egy táska van. - Tudom, hogy ez most nagyon hirtelen jött, de szeretném ha most ki pihennéd magad, ezt pedig a mi házunkban nem tudod megtenni. - Eltátom a számat.
- Mi? Mama, kérlek, bárhová, csak hozzá ne!
- Drágaságom. - Sóhajtja. - Megmentett téged. Bízom benne, sokat beszélgettünk. Tedd meg magadért... értem. Nem szeretném ha még ennél is jobban magadba zuhannál.
- Mama..- Vágok szenvedő arcot. - Jó rendben - Szavak nélkül elindulok a parkoló fele, ahol már William vár. Adok egy puszit mama arcára, majd elveszem a táskát és tanárom elé sétálok. Durcásan vágom a táskámat, kinyitom az autója ajtaját és karbatett kezekkel beülök.
Miért vagyok ilyen? Mert nem képes elmondani, hogy jutott be a házba, mit és mennyit látott.
Amint elérünk a házához és kinyitja az ajtót, felrohanok a szobájába - mert már ismerem az egész lakást - az ágyára vetem magam, majd magamra húzom a takarót.
Pár perc elteltével hallom, ahogy belép a szobába. Lerántja rólam az anyagot, amire még jobban összegömbölyödök.
- Mit kérsz ebédre?
- Hüm.. - Nyögöm unottan.
- Válaszolj, Seita!
- Semmit.
- Valamit enned kell. - Sóhajtja.
- Eszek, ha elmondod hogy jutottál be a házba, mennyit, és mit láttál!
- Elmondom akkor, ha te is elmeséled apád miért lett ilyen. - Vág vissza rögtön. Frusztráltan forgatom meg a szememet.
- Semmi közöd a magánéletemhez! Csak egy tanár vagy a sok közül! Viszont.. te láttad mit művelt velem. Tudni akarok mindent, megértetted? - Állok fel, fenyegetően meresztve a szemeimet rá. - Mit láttál? - Kérdezem újra.
- Ebéd közben mesélek. - Fújja ki a levegőt, és kisétál. - Tehát mit kérsz?
- Pizzát. - Motyogom.
- Pizzát? - Hallom hangján, hogy most meglepődött.
- Tudsz sütni pizzát? - Kérdezem.
- Igen, de...
- Azt kérek. - Vágok bele mondanivalójába.
- Hah.. rendben.
Negyven perc múlva felkiált, hogy kész van. Elég szarul érzem magam, de azért leszenvedem magam a lépcsőn. A táskám a kanapén pihen, így reménykedve bicegtem oda, hogy benne van minden gyógyszerem-e. És szerencsém van, még az asztma pipa is itt van. Kezembe véve kellékeimet sétálok be a konyhába. Otthonosan leveszek a polcról egy poharat, megtöltöm vízzel és lenyelem vele az összes tablettát egyenként, néha találkozik a tekintetem Williamével. Kicsit aggasztó, hogy magasabb nálam. Sokkal magasabb. És izmos. Istenem, ez egy beton tömb! Az asztalra pillantok, ahol két hatalmas pizza van. Az étvágyam rögtön megjön, szemeim felcsillannak. Megnyalva az ajkaimat ülök le a székre. William elmosolyodva vág nekem két szeletet. Jobban megvizsgálom eme csodálatos étket. Sonkás.. Kukoricás!
Azt imádom, így nagy vigyorral tömöm magamban az egészségtelen kaját.
- Köszönöm. - Beszélek teli szájjal, hatalmas vigyorral az arcomon, amin kicsit meglepődik, hiszen sosem látta a vigyoromat.
- Szívesen.. ezért a mosolyért meg mindent. - Simít végig az arcomon. Szemeim elkerekednek, hatalmasat nyelek, egy kicsit köhögök is, és érzem, mélyen elpirulok. Mi a rák? Miért pirultam el? Anyááám, nem vagyok normális! Zavaromban inkább tovább eszek, kisebb mosolyal.
- Akkor elmondod mit láttál, és hogyan jutottál be a házba? - Térek rá a komoly témára.
- Reméltem, hogy elfelejted. - Húzza el a száját.
- Csak mond. - Nyelem le a következő falatot.
- Hát.. hívtalak párszor, de nem vetted fel. Gondoltam elaludtál, vagy valami, így idejöttem. Csengetni akartam, de pont akkor sikítottál.. és ez megijesztett. Szerencsémre az ajtó nyitva volt.. Az a férfi... - Megakad a mondani valójában. - Éppen... - Keresi a szavakat.
- Oké.. azt tudom, de mit tettél, mikor megláttad? - Szólok közbe, mert látom rajta, hogy nem akarja azt a szót használni, kimondani.
- Egy pillanatra ledermedtem.. de utána lerángattam rólad. Egy pillanatig se azon gondolkodtam, hogy csevegni fogok vele.. Mindegy! Megvertem, utána hívtam a rendőrséget, akik káromkodva elmondták, hogy megint ez történt. Nem kellet részletezniük nekem... egyből megértettem. Utána rögtön kórházba szállítottak.. véreztél is... eléggé megijedtem. - Halkul el a végére.
- Értem. - Nyalom meg ismét az ajkam. - Köszönöm, hogy megmentettél!
- Nem kell megköszönnöd. - Mosolyodik el. - Örülök, hogy valamennyivel jobban vagy!
- Mert itt vagy.. - Biztos vagyok benne, hogy megint rák vörös vagyok.. ég az arcom!
- De aranyos itt valaki! - Nevet fel jókedvűen. Vörös fejemmel inkább a magamhoz vett bögrébe bújok, nagyokat kortyolgatva, William pedig tovább nevet. - Van kedved valamit csinálni?
- Persze.. - Bólogatok.
- Van egy park a közelben, elmehetnénk sétálni.
- Hogy lássam az emberek sajnálkozó tekintetét? Egész Amerika tud a történtekről a kurva hírek miatt! - Marok a hajamba.
- Ne foglalkozz velük. - Nem válaszolok, csak durcásan csücsörítem az ajkaimat, amire jőizűen felkacag. - Jó.. akkor.. tanuljunk fizikát!
- Mamáám.. inkább az emberiség! - Forgatom meg a szemem és még magamba tuszkolok pár falatot, majd felállok. - Mehetünk. - Pillantok le rá huncut mosollyal. - És fagyit is vehetsz nekem, mert megengedem. - Teszem kezeimet a csípőmre.
- Behalok rajtad.. Rendben, kapsz fagyit. - Áll fel ő is.
Miután magához vette a pénztárcáját rögtön elindultunk.
Engedelmesen követtem őt, mélyen gondolkodva. Talán, nem is egy tanár a sok közül.. inkább egy kedves, magabiztos, jó lelkű férfi. Ahhoz képest, hogy csak 39 éves, eléggé játékos.
A park gyönyörű, egy kisebb vízesés is van, ami nagyon aranyos.
Kutyáknak elkerített kennel, ahol most éppen voltak kutyák. Egyből megtetszett egy Husky. A szemei főleg.. hozzá illet a felemásság. Barna és kék. A kutya is észrevett engem, s bár gazdája fogta a pórázt, láttam, hogy nagyon szeretne idejönni hozzám. A gazdája mit sem törődve engedte el a pórázt, a kutya pedig szó szerint nekem jött. Azt hittem bántani akar, de az arcomat kezdte el nyalogatni. Felnevettem, simogattam a buksiját. Soha nem volt háziállatom, így örömmel fogadom az állat kedvességét. Észreveszem, hogy William mellettem áll, és mosolyogva néz le ránk.
- Hé! Maguk mit művelnek a kutyámmal? - Hallom meg a férfi hangját.. ah.. a gazdája. Lerángatja rólam az állatot, kezébe veszi a pórázt, majd a férfi jobban végig mér. - Te vagy az a hímkurva a tévéből! - Fintorodik el, és undorral néz rám. - Buzi.. - Morogja, majd erőszakkal rángatja el a kutyát.
- Hím... kurva? - Pislogok párat. - Miért mondta ezt? - Lepik el a szemeimet a könnyek.
- Shh.. - Ölel magához rögtön Will. Belebújok a karjaiba, engedek könnyeimnek.. folyanak csak.
- Miért? - Sírok fel, pont nem érdekelve, hogy kínos helyzetbe hozom magamat, Williamat, mert nem egy ember van itt rajtunk kivűl. Csak annyit kezdtem el érezni, hogy elkezdett húzni engem, de fogalmam sincs merre.
Akkor nyitom ki újra a szemem, mikor hallok egy ajtócsapodást.
William két kezé fogja az arcom, és mélyen a szemeimbe néz.
- Figyelj rám, Seita. Az az ember.. azt sem tudta mit beszél. Elítélő volt. Nyugodj meg.. nem vagy.. - Megakad a mondani valójában, ezt csinálja, ha valami csúnya szót nem akar kiejteni. - Az... az ilyen emberek nem érdemelnek figyelmet!
- Én csak.. nem értettem.. hogy miért mondta rám.. - Szipogok párat.
- Mert egy bunkó állat. - Mondja durcásan, karbatett kezekkel, amire halkan felkuncogok, bégül pedig hangos nevetés lesz belőle. Behalok ezen az emberen, de komolyan.
- Wáow. Ez a nevetés.. igazán aranyos. Soha nem hallottalak még így nevetni, és kár lenne kihagyni. Sugárzik belőled az őszinteség. - Kunkorodik felfele az ajka, aminek hatására elakad a lélegzetem, a vérem hipergyorsasággal tódúl az arcomba.
- Köszönöm.. Azt hiszem. - Dadogom és inkább elpillantok róla. - Tanulhatnánk fizikát. - Motyogom.
- Komolyan? - Lepődik meg.
- Ühüm.
- Hát.. végül is.. - Vonja meg a vállát, és a dolgozó szoba felé kezd menni, én pedig követem.
- Akkor ma.. - Veszi elő a tankönyvet. - A magfizikáról fogunk beszélni. - Hangszíne rögtön tanárossá, keménnyé válik, olyanná, amit komolyan kell venni. - Kezdjük a magerővel. - Nyitja ki a tankönyvet, de nekem semmi kedvem elvenni a másikat, ami az asztalán pihen, így inkább csak közelebb húzódom hozzá, karja karomat érinti, a teste meleget áraszt.. és ez megnyugtat.
Elkezd hangosan olvasni, néha megkéri, hogy ismételjem el amit mondott ergo olvasott. Néha megkérdezi, hogy értem-e, ilyenkor csak bólintok, vagy megcsóválom a fejem, és újra magyarázza. Mikor már nagyon elmélyülünk a témában, megakad a szemem.. rajta.
Az ajkain, a szemén.. az egész arcán. Hosszabbra hagyott haja, melyet csak füle mögé tűrt, selymesnek tűnik.
- Seita! Figyelsz? - Lengeti meg a kezét előttem.
- Mi?.. Ja! Persze! - Pillantok el róla zavaromban.
- Megint lankad a figyelmed, tudod, hogy azt nem szeretem. - Nyúl az állam alá, kérve ezzel, hogy nézzek rá. Valami furcsaságot vélek felfedezni a szemeiben, kezei közé veszi az arcom és közelebb hajol. - Pihenjünk egy kicsit. - Mosolyodik el. - Utána matekot tanulunk, jó? - Paskolja meg orcámat kedvesen, majd feláll. - Megesszük a maradék pizzát, vagy kérsz valami mást? - Kérdezi, tanári stílusa már sehol, de én nem válaszolok.
Hirtelen gyorsabban kezd verni a szívem. Fájdalmasan lüktet a helyén, nagyokat dobban, szinte ki akar szakadni. Kezemet mellkasomra helyezem, megszorítva a pólómat.
- Will.. - Nézek rá, amire ijedten ül vissza mellém. - Lent.. a tá..a táskámban.. kérlek
- Mi? Nem értelek.. - Rázza meg a fejét, majd próbál jobban rámkoncentrálni.
- A gyógyszerem! - Nyögöm fájdalmasan, érthetően.
- Hozom! - Pattan fel, és már itt sincs.. Percek sem tellnek el, mire vissza ér több tablettás tobozzal a kezében, gondolom nem akart vacakolni azzal, hogy elolvassgassa, mi melyik és mikor kell. Zihálva nyúlok a fehér-rózsaszín dobozért, kivéve belőle a gyógyszert. Kipattintom a tablettát és minden féle folyadék nélkül küzdöm le a torkomon. Akaratlanul is könnyek gyűlnek a szemembe, a plafonra nézek, próbálva lenyugodni. Óráknak tűnő percek telnek el, mire a gyógyszer hatni kezd, és már nem fáj annyira a szívem. Hálásan pillantok Williamra.
- Köszönöm. - Sóhajtom, elgyengülve ejtem magam mellé a karjaimat. Fáradt vagyok..
- Nem kell megköszönnöd.. A frászt hoztad rám! Nem akarlak elveszíteni. - Suttogja a végét.
- Mi? A végét nem értettem. - Játszom a hülyét, mert természetesen hallottam, csak jó érzés tölt el, hogy ezt mondja, bár nem tudom miért.
- Semmi, semmi - Lengeti meg maga előtt a kezét. - Na gyere. - Kap a karjai közé, mint valami kisgyereket, de nem ellenkezem. Lábaimat még dereka köré kulcsolom, karjaimat pedig nyaka köré, és erősen szorítom magamhoz, de látszólag könnyen elbír. - Nagyon könnyű vagy.. többet kéne enned.
- Hm. - Egyezek bele félálomban.. mindjárt leragadnak a szemeim.
- Álmos vagy. - Lépked kifele a dolgozószobából.
- Ühm. - Szuszogom halkan, és már csak a sötétséget látom.. Elaludtam.
*
Sírva ébredek fel. Szemeimből niagaraként folynak a könnyek. Olyan valósnak tűnt az álmom! Amiben apám ismét eljött.. és újra megtette.. és újra, meg újra, szégyen nélkül. Felkapcsolva a lámpát nézek körűl. Az óra hajnali ketőtt mutat. Az ágy előtt, melyen most pihenek egy nagyobb bőrönd áltt, rajta egy borítékkal és egy levéllel. Szemeimet megtörölve álltam fel. Magamhoz emelem a levelet és olvasni kezdem.
"Szia, Kincsem! Jól meg vagy? Nagyon aggódom ám érted! Ha Mr.Scott, valami olyat tesz, ami neked nem tetszik, csak hívj fel, rögtön ott leszek, hogy levágjam a fejét! 😈 A bőröndbe van pár ruhád, tankönyveid és ilyenek. A borítékba raktam pénzt és egy igazolást, ami egy hónapra szól, ha nem éreznéd azt, hogy suliba szeretnél menni. Viszont szeretném, ha azt nekem is jeleznéd, hogy beszélhessek az igazgatóval.. bár tudja mi történt. Na mindegy. Remélem jól érzed magad! Holnap meglátogatlak, szeretlek, Édesem!
~Nagyi💙 "
Egy hónap.. Ebből a traumából életem végéig nem fogok szabadulni.
Halkan lépdelek ki a hálóból.. Ha én itt aludtam.. akkor William hol?
Leslattyogok a lépcsőn, vigyázva, nehogy eltanyoljak. A nappaliban veszem észre, hogy a kanapén alszik, magára szorítva a takarót.
Gondolkodom azon, most mit tegyek. Végül úgy döntök, hogy csak leülök elé a földre s nézem nyugodt arcát. Olyan kedves votl velem az elmúlt hetekben. Sokat segített, habár kicsit belefurakodott a magánéletembe, de nem érdekel.
Kicsit közelebb húzodom, s ahol még van egy kis hely, lehajtom a fejem az övéhez közel, és itt alszom el.
*
Reggel ismét az ágyban kelek, felülök és magammellé nézek. A komódon egy lap lapúl, melyet magamhoz is emelek.
" Mivel már hétfő van, és nekem tanítanom kell, magadra hagylak. A pótkulcs a mélyhűtőben van - mert bezártam a lakást -, ott senki nem fogja keresni. A reggelit beraktam a sima hűtőbe. Bármi van hívhatsz, óra közepén is felveszem. Érezd jól magad, majd jövök ^^"
~Will "
Egy kicsit elszomorodom, de amint eszembe jut, hogy ma nagyi eljön a boldogságom rögtön visszatért.
Letipegek a konyhába, megmelegíteni a reggelim, közben a méyhűtőt kémlelem.. Ez az ember hülye.. a kulcsot oda rakni.. bár éppszerű ember ott tényleg nem fogja keresni.
Délután körűl hallotam meg a csengőt. A kulcs már a kezembe volt, így úgy pattantam fel a székből, mint egy őrűlt. A boldogságtól remegve, hatalmas vigyorral nyitom ki az ajtót.. ami.. rögtön lehervad...
Folyt.Köv
~Dia💙
