Please, Save Me From The Pain!
(Óvj meg engem a fájdalomtól!)
JongKey
Hossz: Egyperces
Párosítás: JongKey ( JongHyun & Kibum/Key )
Műfaj: slash
Besorolás: +13
Besorolás: +13
Figyelmeztetés: Nincs
Mint minden reggel, most is rohadt korán kelek. Bár ma nincs semmilyen munka, azon kívül, hogy gyakorolni kell, de az is csak délután lesz. Felkapok magamra valami kényelmes ruhát, majd kimegyek a konyhába.
Halljátok ezt?
Igen.
Síri csend.
A többiek ilyenkor mindig alszanak még. Nekem kell csinálni reggelit, mert ha nem teszem éhen halunk, legfeljebb valami egészségtelen szart rendelnek, amit nem hagyhatok, hiszen idolok vagyunk, a végén még elhízunk mint a malacok.
Úgyhogy elkezdem csinálni a rántottát, mert máshoz nincs kedvem. Szép lassan csapattársaim is kedveskednek kiloholni a szobájukból. Azt hiszem a reggeleink a legrosszabbak. Mindenki csendben van, nem szólnak semmit, csak halkan eszegetnek. Régebben még tele voltunk energiával, de azóta kicsit megöregedtünk ehhez. Jó nem mondom azt, hogy ténylegesen idősek vagyunk, csak picit belefáradtunk a folytonos rohangálásba.
Fotózás, interjú, come back stage, megint fotózás, egy nagyobb koncert, zene írása, koreográfia igazítása a zenéhez... és folytathatnám.
De el kell viselnünk, mert lustulással nem mennék semmire.
- Jó reggelt Omma. - Köszön Taemin megszokottan. Hihetetlen, hogy itt a dromban még mindig képes le ommázni, és nem unja meg. Nem mintha zavarna.
- Jó reggelt Tae. - Mosolygok. - Kérsz kávét az ételhez?
- Neeem.. - Nyújtja el a szót. - Inkább kakaót. - Vigyorodik el.
- Jaj te nagy gyerek. - Nevetek fel. - Ti kávét? - Tekintek a többiekre, akik csak halkan bólogatnak.. Csak lenne bennük több élet.
Kisétálok a konyhába - mert általában a nappaliban szoktunk enni - ahol elkezdem készíteni a kávét, majd a tejet is berakom a mikróba az én kicsi Taeminomnak. A kávékat lefőztem, a meleg tejbe pedig beleraktam a kakaót. Tálcára rakom a bögréket, majd visszaindulok a nappaliba. Lerakom a kis asztalra, és mindenki egyből ráveti magát az italra. Megrázom a fejem mosolyogva.. Van még bennünk erő.
A telefonom hirtelen megszólal. Oh.. Anya hív. Hm, ez furcsa. Nagyon ritkán szoktunk beszélni... bár tisztelem a szüleimet, fáj, hogy alig láthatom őket.
- Szia anya. - Köszönök bele egyből. - Igen, igen. Jól vagyunk... Aha. Persze!....... ANYA! Már felnőtt ember vagyok, tudom hogy kell kimchit csinálni!... Mi?.... YAH! Anya.... Mi a baj? Miért sírsz?.... Anya?.... O...mo.. - Indulnak meg a könnyeim.
- Sajnálom kincsem. - Suttogja, majd lerakja.
A telefon kiesik a kezemből. Nem tudom hogyan érkezik a földre, de azt még látom, hogy csapattársaim értetlenül néznek rám. JongHyun egyből feláll megölelve szorosan. A zokogás hirtelen tör rám, a levegőt is nehezen veszem. Ha Jong nem tartana, olyan szintén esnék össze, hogy biztos koppannék egy nagyot. A többiek is felállnak, csitítgatva kérdezgetve "mi történt", "mi a baj", de egyszerűen nem tudok megszólalni. Taemin szól JongHyunra, hogy lassan már levegőt sem kapok, így valahogyan elcipelnek az ablakig, amit rögtön kinyitnak. Ám nekem ez nem segít. Jobban sírni kezdek, már-már szívet tépően, és nem kell sok ahhoz, hogy felsikítsak a belső lelki fájdalmamban, ami csak most keletkezett. Még jobban magamhoz ölelem Jongot, markolva a pulcsiját, amit már könnyeim átáztatott. De ő nem szól semmit. Tudja azt, hogy történt valami olyan dolog, amit hagyni kell, hogy kisírjam magam. Ő ismer engem annyira már, hogy tudja ezt. Ez nem azt jelenti, hogy a többiekre haragszom, amiért kérdezgetnek, és próbálnak segíteni, de néha jobb, ha az ember kisír magából mindent.
Nem nyugodtam meg semmitől, pedig vizes rongyot is raktak a fejemre, törődtek velem, viszont egyszerűen nem tudtam megnyugodni, és egyszer csak beájultam a sok sírástól.
*
A fejfájás hirtelen hasít rám. Kezemet fejemhez kapom, érezve, hogy nagyon forró, szinte éget. Pilláim nehezen akarnak emelkedni, ezért pislognom kell párat.. Hol vagyok? És hány óra van?
Lassan körülnézek. Ah.. A szobámban.. és már este nyolc óra van?
Aish! A menedzser biztos ki fog nyírni, amiért nem mentem ma be próbára.
Sóhajtottam egyet, ahogy megint belém vágott az igazság. Az élet olyanokat vesz el, akiket szeretsz. Észre se veszed, de csak úgy hullanak a szeretteid.. Halmoni[1].. miért hagytál el?
A könnyeik ismét elindulnak az arcomon, de nem akarok sírni... mégsem állíthatom meg. A szívem fájdalmasan lüktet, a tüdőm pedig veszélyesen szorul össze. Felkapom a fejem, amint meghallom a bejárati ajtó csapódását.
Felállok az ágyamból és lassan - könnyes arccal - kicsoszogok a nappaliba, ahol JongHyun veszi le éppen a kabátját.
- Hol vannak a többiek? - Törlöm meg a szemem.
- Még bent vannak, gyakorolnak. Csak én jöttem haza, mert aggódom érted. - Akasztja fel a kabátját, majd közelebb lép. - Mi történt, amiért így kiakadtál? Ez nagyon ritka. - Simít végig az arcomon. Törődés véget belesimulok az érintésébe. Most jól esik ez az érzés.
- A mama... Reggel az ágyban... meg... - Csuklik meg a hangom, ahogy előtör belőlem a sírás.
- Jó ég... - Borzad el. - Gyere ide Bummie. - Szorít rögtön magához. - Tudom, hogy mennyire szeretted, és, hogy felnéztél rá. De tudod, hogy már nagyon beteg volt... és idős.
- Tu...tudom. -Akadozom beszéd közben. - De nagyon fáj! Még el se búcsúztam tőle, Jong! Nem tudtam vele beszélni..
- Ő anélkül is tudta, hogy szereted. Biztos vagyok benne, hogy boldogan szenderült örök álomba. - Fogja meg az állam. - Nincs semmi baj, Kibum. Én itt vagyok. - Néz mélyen a szemembe.
Szipogok még párat, majd behunyom a szemem, hogy tényleg lenyugodjak.. JongHyunnak mindig sikerül, hogy kicsit higgadtam legyek, pedig ilyen helyzetben ez nagyon nehéz. Ismét kinyitom a szemeimet, számon véve a levegőt. - Én itt vagyok, megóvlak a fájdalomtól. - Suttogja. A szívem hevesen kezd verni, nem is értem miért.. Elhiszem neki. Megfog óvni. Tudom.
És ekkor olyan történik, ami már megtörtént párszor. Nem sokszor.. csak nagyon kevésszer.. Eddig háromszor... ha jól számolom.
Jong az ajkaimra nyom egy ártatlan puszit. Ez amolyan "betartom a szavam" féle puszi. De nekem most többre van szükségem. Ilyenkor nem érdekel az, hogy ő is férfi, mint én. Vagy az, hogy mi idolok vagyunk, és ezt nem szabadna.. Nem érdekel.
Karjaimat nyaka köré fonom, nem engedve, hogy elmenjen. Érzem, hogy meglepődött, ám gyorsan felfogta mit akarok. Gyengéden megharapta az alsó ajkamat, amire felhümmögtem, majd leejtettem neki az állam. Nyelve azon nyomban áthatol az én ajkaim közé. Ártatlan baráti pusziból, szenvedélyes csók lett. Amit nem bánok... Igen. JongHyun képes megóvni engem mindenféle fájdalomtól.
Szeretlek JongHyun.
Ezzel a kis egypercessel szeretnék mindenkinek boldog újévet kívánni! Tudom, hogy ez nem a szilveszterről szólt, de nem is az volt a célom XD Remélem tetszett, és B.U.É.K.-OT mindenkinek ^^
[1] Halmoni: Mama
Úgyhogy elkezdem csinálni a rántottát, mert máshoz nincs kedvem. Szép lassan csapattársaim is kedveskednek kiloholni a szobájukból. Azt hiszem a reggeleink a legrosszabbak. Mindenki csendben van, nem szólnak semmit, csak halkan eszegetnek. Régebben még tele voltunk energiával, de azóta kicsit megöregedtünk ehhez. Jó nem mondom azt, hogy ténylegesen idősek vagyunk, csak picit belefáradtunk a folytonos rohangálásba.
Fotózás, interjú, come back stage, megint fotózás, egy nagyobb koncert, zene írása, koreográfia igazítása a zenéhez... és folytathatnám.
De el kell viselnünk, mert lustulással nem mennék semmire.
- Jó reggelt Omma. - Köszön Taemin megszokottan. Hihetetlen, hogy itt a dromban még mindig képes le ommázni, és nem unja meg. Nem mintha zavarna.
- Jó reggelt Tae. - Mosolygok. - Kérsz kávét az ételhez?
- Neeem.. - Nyújtja el a szót. - Inkább kakaót. - Vigyorodik el.
- Jaj te nagy gyerek. - Nevetek fel. - Ti kávét? - Tekintek a többiekre, akik csak halkan bólogatnak.. Csak lenne bennük több élet.
Kisétálok a konyhába - mert általában a nappaliban szoktunk enni - ahol elkezdem készíteni a kávét, majd a tejet is berakom a mikróba az én kicsi Taeminomnak. A kávékat lefőztem, a meleg tejbe pedig beleraktam a kakaót. Tálcára rakom a bögréket, majd visszaindulok a nappaliba. Lerakom a kis asztalra, és mindenki egyből ráveti magát az italra. Megrázom a fejem mosolyogva.. Van még bennünk erő.
A telefonom hirtelen megszólal. Oh.. Anya hív. Hm, ez furcsa. Nagyon ritkán szoktunk beszélni... bár tisztelem a szüleimet, fáj, hogy alig láthatom őket.
- Szia anya. - Köszönök bele egyből. - Igen, igen. Jól vagyunk... Aha. Persze!....... ANYA! Már felnőtt ember vagyok, tudom hogy kell kimchit csinálni!... Mi?.... YAH! Anya.... Mi a baj? Miért sírsz?.... Anya?.... O...mo.. - Indulnak meg a könnyeim.
- Sajnálom kincsem. - Suttogja, majd lerakja.
A telefon kiesik a kezemből. Nem tudom hogyan érkezik a földre, de azt még látom, hogy csapattársaim értetlenül néznek rám. JongHyun egyből feláll megölelve szorosan. A zokogás hirtelen tör rám, a levegőt is nehezen veszem. Ha Jong nem tartana, olyan szintén esnék össze, hogy biztos koppannék egy nagyot. A többiek is felállnak, csitítgatva kérdezgetve "mi történt", "mi a baj", de egyszerűen nem tudok megszólalni. Taemin szól JongHyunra, hogy lassan már levegőt sem kapok, így valahogyan elcipelnek az ablakig, amit rögtön kinyitnak. Ám nekem ez nem segít. Jobban sírni kezdek, már-már szívet tépően, és nem kell sok ahhoz, hogy felsikítsak a belső lelki fájdalmamban, ami csak most keletkezett. Még jobban magamhoz ölelem Jongot, markolva a pulcsiját, amit már könnyeim átáztatott. De ő nem szól semmit. Tudja azt, hogy történt valami olyan dolog, amit hagyni kell, hogy kisírjam magam. Ő ismer engem annyira már, hogy tudja ezt. Ez nem azt jelenti, hogy a többiekre haragszom, amiért kérdezgetnek, és próbálnak segíteni, de néha jobb, ha az ember kisír magából mindent.
Nem nyugodtam meg semmitől, pedig vizes rongyot is raktak a fejemre, törődtek velem, viszont egyszerűen nem tudtam megnyugodni, és egyszer csak beájultam a sok sírástól.
*
A fejfájás hirtelen hasít rám. Kezemet fejemhez kapom, érezve, hogy nagyon forró, szinte éget. Pilláim nehezen akarnak emelkedni, ezért pislognom kell párat.. Hol vagyok? És hány óra van?
Lassan körülnézek. Ah.. A szobámban.. és már este nyolc óra van?
Aish! A menedzser biztos ki fog nyírni, amiért nem mentem ma be próbára.
Sóhajtottam egyet, ahogy megint belém vágott az igazság. Az élet olyanokat vesz el, akiket szeretsz. Észre se veszed, de csak úgy hullanak a szeretteid.. Halmoni[1].. miért hagytál el?
A könnyeik ismét elindulnak az arcomon, de nem akarok sírni... mégsem állíthatom meg. A szívem fájdalmasan lüktet, a tüdőm pedig veszélyesen szorul össze. Felkapom a fejem, amint meghallom a bejárati ajtó csapódását.
Felállok az ágyamból és lassan - könnyes arccal - kicsoszogok a nappaliba, ahol JongHyun veszi le éppen a kabátját.
- Hol vannak a többiek? - Törlöm meg a szemem.
- Még bent vannak, gyakorolnak. Csak én jöttem haza, mert aggódom érted. - Akasztja fel a kabátját, majd közelebb lép. - Mi történt, amiért így kiakadtál? Ez nagyon ritka. - Simít végig az arcomon. Törődés véget belesimulok az érintésébe. Most jól esik ez az érzés.
- A mama... Reggel az ágyban... meg... - Csuklik meg a hangom, ahogy előtör belőlem a sírás.
- Jó ég... - Borzad el. - Gyere ide Bummie. - Szorít rögtön magához. - Tudom, hogy mennyire szeretted, és, hogy felnéztél rá. De tudod, hogy már nagyon beteg volt... és idős.
- Tu...tudom. -Akadozom beszéd közben. - De nagyon fáj! Még el se búcsúztam tőle, Jong! Nem tudtam vele beszélni..
- Ő anélkül is tudta, hogy szereted. Biztos vagyok benne, hogy boldogan szenderült örök álomba. - Fogja meg az állam. - Nincs semmi baj, Kibum. Én itt vagyok. - Néz mélyen a szemembe.
Szipogok még párat, majd behunyom a szemem, hogy tényleg lenyugodjak.. JongHyunnak mindig sikerül, hogy kicsit higgadtam legyek, pedig ilyen helyzetben ez nagyon nehéz. Ismét kinyitom a szemeimet, számon véve a levegőt. - Én itt vagyok, megóvlak a fájdalomtól. - Suttogja. A szívem hevesen kezd verni, nem is értem miért.. Elhiszem neki. Megfog óvni. Tudom.
És ekkor olyan történik, ami már megtörtént párszor. Nem sokszor.. csak nagyon kevésszer.. Eddig háromszor... ha jól számolom.
Jong az ajkaimra nyom egy ártatlan puszit. Ez amolyan "betartom a szavam" féle puszi. De nekem most többre van szükségem. Ilyenkor nem érdekel az, hogy ő is férfi, mint én. Vagy az, hogy mi idolok vagyunk, és ezt nem szabadna.. Nem érdekel.
Karjaimat nyaka köré fonom, nem engedve, hogy elmenjen. Érzem, hogy meglepődött, ám gyorsan felfogta mit akarok. Gyengéden megharapta az alsó ajkamat, amire felhümmögtem, majd leejtettem neki az állam. Nyelve azon nyomban áthatol az én ajkaim közé. Ártatlan baráti pusziból, szenvedélyes csók lett. Amit nem bánok... Igen. JongHyun képes megóvni engem mindenféle fájdalomtól.
Szeretlek JongHyun.
Ezzel a kis egypercessel szeretnék mindenkinek boldog újévet kívánni! Tudom, hogy ez nem a szilveszterről szólt, de nem is az volt a célom XD Remélem tetszett, és B.U.É.K.-OT mindenkinek ^^
[1] Halmoni: Mama
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése