Please, Save Me From The Pain!

Please, Save Me From The Pain!

(Óvj meg engem a fájdalomtól!)

JongKey

Hossz: Egyperces

Párosítás: JongKey ( JongHyun & Kibum/Key )

Műfaj: slash
Besorolás: +13 

Figyelmeztetés: Nincs

Mint minden reggel, most is rohadt korán kelek. Bár ma nincs semmilyen munka, azon kívül, hogy gyakorolni kell, de az is csak délután lesz. Felkapok magamra valami kényelmes ruhát, majd kimegyek a konyhába. 

Halljátok ezt?

Igen.

Síri csend.

A többiek ilyenkor mindig alszanak még. Nekem kell csinálni reggelit, mert ha nem teszem éhen halunk, legfeljebb valami egészségtelen szart rendelnek, amit nem hagyhatok, hiszen idolok vagyunk, a végén még elhízunk mint a malacok.
Úgyhogy elkezdem csinálni a rántottát, mert máshoz nincs kedvem. Szép lassan csapattársaim is kedveskednek kiloholni a szobájukból. Azt hiszem a reggeleink a legrosszabbak. Mindenki csendben van, nem szólnak semmit, csak halkan eszegetnek. Régebben még tele voltunk energiával, de azóta kicsit megöregedtünk ehhez. Jó nem mondom azt, hogy ténylegesen idősek vagyunk, csak picit belefáradtunk a folytonos rohangálásba. 
Fotózás, interjú, come back stage, megint fotózás, egy nagyobb koncert, zene írása, koreográfia igazítása a zenéhez... és folytathatnám.
De el kell viselnünk, mert lustulással nem mennék semmire.

- Jó reggelt Omma. - Köszön Taemin megszokottan. Hihetetlen, hogy itt a dromban még mindig képes le ommázni, és nem unja meg. Nem mintha zavarna.
- Jó reggelt Tae. - Mosolygok. - Kérsz kávét az ételhez?
- Neeem.. - Nyújtja el a szót. - Inkább kakaót. - Vigyorodik el.
- Jaj te nagy gyerek. - Nevetek fel. - Ti kávét? - Tekintek a többiekre, akik csak halkan bólogatnak.. Csak lenne bennük több élet.

Kisétálok a konyhába - mert általában a nappaliban szoktunk enni - ahol elkezdem készíteni a kávét, majd a tejet is berakom a mikróba az én kicsi Taeminomnak. A kávékat lefőztem, a meleg tejbe pedig beleraktam a kakaót. Tálcára rakom a bögréket, majd visszaindulok a nappaliba. Lerakom a kis asztalra, és mindenki egyből ráveti magát az italra. Megrázom a fejem mosolyogva.. Van még bennünk erő.
A telefonom hirtelen megszólal. Oh.. Anya hív. Hm, ez furcsa. Nagyon ritkán szoktunk beszélni... bár tisztelem a szüleimet, fáj, hogy alig láthatom őket. 

- Szia anya. - Köszönök bele egyből. - Igen, igen. Jól vagyunk... Aha. Persze!....... ANYA! Már felnőtt ember vagyok, tudom hogy kell kimchit csinálni!... Mi?.... YAH! Anya.... Mi a baj? Miért sírsz?.... Anya?.... O...mo.. - Indulnak meg a könnyeim.
- Sajnálom kincsem. - Suttogja, majd lerakja.

A telefon kiesik a kezemből. Nem tudom hogyan érkezik a földre, de azt még látom, hogy csapattársaim értetlenül néznek rám. JongHyun egyből feláll megölelve szorosan. A zokogás hirtelen tör rám, a levegőt is nehezen veszem. Ha Jong nem tartana, olyan szintén esnék össze, hogy biztos koppannék egy nagyot. A többiek is felállnak, csitítgatva kérdezgetve "mi történt", "mi a baj", de egyszerűen nem tudok megszólalni. Taemin szól JongHyunra, hogy lassan már levegőt sem kapok, így valahogyan elcipelnek az ablakig, amit rögtön kinyitnak. Ám nekem ez nem segít. Jobban sírni kezdek, már-már szívet tépően, és nem kell sok ahhoz, hogy felsikítsak a belső lelki fájdalmamban, ami csak most keletkezett. Még jobban magamhoz ölelem Jongot, markolva a pulcsiját, amit már könnyeim átáztatott. De ő nem szól semmit. Tudja azt, hogy történt valami olyan dolog, amit hagyni kell, hogy kisírjam magam. Ő ismer engem annyira már, hogy tudja ezt. Ez nem azt jelenti, hogy a többiekre haragszom, amiért kérdezgetnek, és próbálnak segíteni, de néha jobb, ha az ember kisír magából mindent.
Nem nyugodtam meg semmitől, pedig vizes rongyot is raktak a fejemre, törődtek velem, viszont egyszerűen nem tudtam megnyugodni, és egyszer csak beájultam a sok sírástól.

*

A fejfájás hirtelen hasít rám. Kezemet fejemhez kapom, érezve, hogy nagyon forró, szinte éget. Pilláim nehezen akarnak emelkedni, ezért pislognom kell párat.. Hol vagyok? És hány óra van?
Lassan körülnézek. Ah.. A szobámban.. és már este nyolc óra van?
Aish! A menedzser biztos ki fog nyírni, amiért nem mentem ma be próbára.
Sóhajtottam egyet, ahogy megint belém vágott az igazság. Az élet olyanokat vesz el, akiket szeretsz. Észre se veszed, de csak úgy hullanak a szeretteid.. Halmoni[1].. miért hagytál el?
A könnyeik ismét elindulnak az arcomon, de nem akarok sírni... mégsem állíthatom meg. A szívem fájdalmasan lüktet, a tüdőm pedig veszélyesen szorul össze. Felkapom a fejem, amint meghallom a bejárati ajtó csapódását.
Felállok az ágyamból és lassan - könnyes arccal - kicsoszogok a nappaliba, ahol JongHyun veszi le éppen a kabátját.

- Hol vannak a többiek? - Törlöm meg a szemem.
- Még bent vannak, gyakorolnak. Csak én jöttem haza, mert aggódom érted. - Akasztja fel a kabátját, majd közelebb lép. - Mi történt, amiért így kiakadtál? Ez nagyon ritka. - Simít végig az arcomon. Törődés véget belesimulok az érintésébe. Most jól esik ez az érzés.
- A mama... Reggel az ágyban... meg... - Csuklik meg a hangom, ahogy előtör belőlem a sírás.
- Jó ég... - Borzad el. - Gyere ide Bummie. - Szorít rögtön magához. - Tudom, hogy mennyire szeretted, és, hogy felnéztél rá. De tudod, hogy már nagyon beteg volt... és idős.
- Tu...tudom. -Akadozom beszéd közben. - De nagyon fáj! Még el se búcsúztam tőle, Jong! Nem tudtam vele beszélni..
- Ő anélkül is tudta, hogy szereted. Biztos vagyok benne, hogy boldogan szenderült örök álomba. - Fogja meg az állam. - Nincs semmi baj, Kibum. Én itt vagyok. - Néz mélyen a szemembe.
Szipogok még párat, majd behunyom a szemem, hogy tényleg lenyugodjak.. JongHyunnak mindig sikerül, hogy kicsit higgadtam legyek, pedig ilyen helyzetben ez nagyon nehéz. Ismét kinyitom a szemeimet, számon véve a levegőt. - Én itt vagyok, megóvlak a fájdalomtól. - Suttogja. A szívem hevesen kezd verni, nem is értem miért.. Elhiszem neki. Megfog óvni. Tudom.

És ekkor olyan történik, ami már megtörtént párszor. Nem sokszor.. csak nagyon kevésszer.. Eddig háromszor... ha jól számolom.
Jong az ajkaimra nyom egy ártatlan puszit. Ez amolyan "betartom a szavam" féle puszi. De nekem most többre van szükségem. Ilyenkor nem érdekel az, hogy ő is férfi, mint én. Vagy az, hogy mi idolok vagyunk, és ezt nem szabadna.. Nem érdekel. 
Karjaimat nyaka köré fonom, nem engedve, hogy elmenjen. Érzem, hogy meglepődött, ám gyorsan felfogta mit akarok. Gyengéden megharapta az alsó ajkamat, amire felhümmögtem, majd leejtettem neki az állam. Nyelve azon nyomban áthatol az én ajkaim közé. Ártatlan baráti pusziból, szenvedélyes csók lett. Amit nem bánok... Igen. JongHyun képes megóvni engem mindenféle fájdalomtól.

Szeretlek JongHyun.

Ezzel a kis egypercessel szeretnék mindenkinek boldog újévet kívánni! Tudom, hogy ez nem a szilveszterről szólt, de nem is az volt a célom XD Remélem tetszett, és B.U.É.K.-OT mindenkinek ^^


[1] Halmoni: Mama

Christmas Present

Christmas Present

Hossz: Egyperces

Párosítás: BaekYeol (BaekHyun & ChanYeol) HunHan (Sehun & Luhan) 

Műfaj: Fluff, slash

Besorolás: +14

Figyelmeztetés: Szexuális utalások.

Este van. Már este van! Végre odaadhatom neki az 'ajándékot.' Olyan sokáig bíbelődtem, hogy mit adhatnék neki, de végre megvan! És már nem is kell sokáig várnia. Alig várom, hogy lássa, annyira meg fog lepődni, és annyira fog örülni, hogy biztos vagyok benne, elfogja sírni magát. Ez volt életem legjobb ötlete!

- Oké, akkor... Én kezdem, mert én vagyok a leader. - Nevet fel kicsit kínosan. - Először is Lay.. Ezt neked vettem.. gondoltam, hogy.. - Pirul el a vezetőnk, ami nála nagyon ritka.. Sőt inkább.. 'lehetetlen', ahogy ő mondaná.

- Oh... - Lepődik meg, majd kinyitja a csomagot. Mint egy lány körülbelül úgy sikkant fel. - Köszönöm, Suho! Imádlak! - Állt fel, és megölelte Suhot.

- Mit vettél neki? Drogot? - Nevet fel ChanYeol, amin mindenki röhög egy jót.

*

Szépen lassan mindenki már ajándékozott mindenki mindenkinek, mire végre én jöttem az utolsó ajándékkal. Jó persze, még ChanYeolnak adok, de ő később kapja meg.. khm..

- Na, Baek. Mit vettél Sehunnak? Eddig mindig elbénáztad, és mindig olyat vettél neki, amit nem is szeret. - Gúnyolódott egy kicsit Kai.

- Befoghatod... - Durcáztam be. - Ez a világ legjobb ajándéka Sehun. - Vigyorodom el.

- Kezdek félni. - Ráncolja össze a szemöldökét.

- Nem kell. - Kuncogok. - Csak várj egy pillanatot! - Szaladok a telefonomért, majd a dorm ajtójához. Tárcsázni kezdek. - Szia... Igen, igen... Már itt vagy? AH! Pont jókor. Ne csöngess, beengedlek. - És ezzel le is tettem. Kinyitottam az ajtót, ahol rögtön fel is tűnt egykori csapattársunk. - Luhan! Milyen volt az utad? - Kérdezem mosolyogva..

- Nagyon jó, köszönöm, de biztos jól van ez így? - Kérdezi kétségbeesetten.

- Ó, ne aggódj, imádni fognak... Főleg Sehun. -Vigyorgom ezerrel, na, majd szólok, ha előjöhetsz.

- Oké. -Bólint egyet és félénken a fal mellé áll.

- Sehun-ah! - Lépek vissza a nappaliba.

- UramIsten! Valami nagyon kicsi lehet, ha nem látok se zacskót, se ajándék dobozt... Hah... csak essünk túl rajta. - Sóhajtja, és már nyújtja a kezét. Megrázom a fejem, majd köhögök egyet, ami ügye a jelzés akar lenni.

- Zavarok? - Lép be Luhan kicsit elvörösödve, aranyosan mosolyogva.

- LUHAN! - Kiállt fel mindenki és egyből letámadják. Sehun csak tátott szájjal, sokkosan feláll, majd lassan az őzikéhez sétál.

- Luhan.. - Suttogja, de még is tisztán hallható, hogy mit mond.

- Hiányoztál... maknae. - Vigyorodik el, majd magához öleli a magasabbat.

- Te.. te is nekem. - Motyogja és rögtön vissza öleli. - Hogy-hogy itt vagy?

- Baek hívott fel, hogy legyek a karácsonyi ajándékod. - Nevet fel aranyosan. - Én pedig belementem, mert egy, már hiányzott ez a nyüzsgő csapat, kettő.. te is nagyon hiányoztál.

- Baek Hyung... ez a legjobb dolog amit valaha kaptam. Köszönöm. - Mosolyog ezerrel, ami mindenkit mosolygásra kéztett.

Régen volt már az, hogy Sehun ilyen szívből mosolyogjon. Ezt az arcot szeretem látni rajta, sőt mindenkin.

Mikor már kimulattuk magunkat, Luhan elővette a bőröndjét, elintézve azzal a dolgot, hogy Sehunnal fog aludni, sőt! 2 hétig velünk marad. Persze a menedzserrel letárgyaltuk a dolgot, hogy tényleg aludhat-e a dormban, és meglepő módon megengedte.

Lassacskán befeküdtem az ágyba ChanYeol mellé. Fejemet izmos mellkasára hajtva. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a rajongók nem is tudják mi történik itt. Imádom azokat a történeteket, amik hasonlítanak a valósághoz. Például az is igaz, hogy ChanYeol és én nem szerelemből jöttünk össze, csak a szexuális vágyak felhalmozódtak, ezt pedig egymáson vezettük le. Persze.. utána beleszerettem abba a nyomorult fejébe.

Éppen akarnék valamit mondani, mikor hangos frekvencia zavar meg.

- Ohoho... Luhanék már tolják az esti ipart. - Kuncog Chan.

- Mit vártál? Hogy ennyi év után visszafogják magukat? Tudod, hogy a távkapcsolat fájdalmas... most pedig végre együtt lehetnek. - Vonom meg a vállam, de még egy sikítás hallok.. -  Na jó... tényleg lehetnének halkabbak. 

- Nekem jobb ötletem van.

- Igen? Micsoda? - Kérdezem izgatottan, mikor fölém mászik.

- Mit is mondtál? Én majd este kapom meg a teljes ajándékom az ágyban? - Vigyorodott el.

- Ó... azt akarod, hogy sikító versenyt csináljak Luhannal?

- Nekem bejönne.

- Hah... ChanYeol....

Discord In The Family (JongMin Os)

(~One~) Discord In The Family (~Shot~)

(Viszály a családban)

JongMin

Na hát akkor itt is lenne egy kisebb fanfici karácsonyra, remélem tetszeni fog, főleg mert egy szokatlan párossal hoztam és nem éppen karácsonyi hangulatban xD

Hossz: One Shot (Egy részes)

Párosítás: Choi Minho x Kim JongHyun (SHINee) [Side: KaiBum {Kim JongIn x Kim Kibum (EXO ; SHINee)} ]

Műfaj: Angst, slash

Besorolás: +14

Figyelmeztetés: Vér, csúnya beszéd itt-ott

Ajánlott Zene: InSaNiTy

Éppen egy vadászatról tartok hazafelé. A többiek elküldtek engem, mert ők állítólag túl gyengék a vadászatra! Persze, én sem ittam már mióta vért! A vér hiány miatt, vérfürdőt se tudtam venni, pedig imádok az áldozataim vörös folyadékában tisztálkodni.. Ha lehet ezt így mondani, mert szerintem csak mocskosabb leszek.. Ja és nem vagyunk vámpírok! Egyszerűen csak szükségünk van rá.

Hideg van!

Tél közepe lehet, és mindenhol csak a fákat látom, fehér hóval beterítve. 

Meh~ Soha nem jutok haza, lerohad a lábam, én nem vagyok Kai! Nem tudok teleportálni... Szerencsés gyerek!

Kicsit sétálok, míg észre nem veszek egy elhagyatott házat. Király! Meghúzhatom magam! 

Óvatosan beléptem a kis házba, ahol korom sötét volt. Sóhajtva vettem elő a zseblámpámat, és körbe világítottam. Megakadt valamin a szemem.

A sarokban kuporgott valami, vagy valaki.. Inkább valaki, mert úgy remegett, mint a nyárfa levél.

- Hé.-Szólaltam fel, amire összerezzent. Felnézett rám.. Azt a büdös picsa!!! - Hát te meg milyen szerzet vagy?-Léptem közelebb, mire ő össze húzta magát. - Nem kell ám félni, nem bántalak, ha te sem engem.-Mosolyodom el.

Nem válaszol, csak beleszimatol a levegőbe, majd a kezembe lévő zacskóra nézett, amiben a vér volt, amit vadászatból szereztem. - Hm? Éhes vagy?-Lengetem meg a zacskót. 

Nyel egy nagyot, és bólint. 

- Ah.. Komolyan... Mi vagy te?-Nyújtom át neki a vért. - Ne sokat! A családomnak is kell!-Figyelmeztetem, mire kölyök kutya szemekkel nézett rám. Uram atyám! Komolyan... Milyen fajzat ez? 

- Ne-nem tudom mi vagyok.-Suttog halkan, miközben beleszippant a vérbe. Ismét rám emeli a tekintetét. - Család? Az mi?-Billenti oldalra a fejét... Oh, dear! Nem tudja mi a család!!

- Egy olyan közösség, ahova mindig mehetsz támogatásért, szeretetért.-Mosolyogtam a fiúra előttem.

- Nekem soha nem volt olyanom.-Mereng el és a zacskóra tekint.-Akkor.. Nekem nem kell.-Nyújtja vissza. - Ők is biztosan éhesek...-Kunkorodnak lefelé az ajkai.. De aranyos!

- Akarsz családot?

- Azt lehet kapni?-Húzza fel meglepetten a szemöldökeit.

- Hát eredetileg nem, de te nagyon cuki vagy, hazaviszlek magammal, biztos imádni fog téged a családom.-Nyújtom a kezem, amit el is fogad és feláll. Milyen alacsony!- Most pedig igyál egy kis vért!

Bólint egyet, majd 3 kortyot iszik.

- Köszönöm.-Vigyorodik el, ezért nekem is el kell.. Olyan ártatlan.

- Van neved?

- Kim JongHyun. Neked?

- Choi Minho... Várjunk, ha van neved, hogy nincs családod?

- Még... Egy barátom adta ezt a nevet.. Ő nevelt fel, de megölték.

- Értem... Ezt sajnálattal hallom... Hm. Akkor menjünk jó?

- Oké.-Bólint egyet.

Mikor kilépünk a házból, észreveszem hogy JongHyunon nincs kabát. Dideregve próbálja összehúzni magán a szakadt pulcsit..  Megrázom a fejem, és leveszem magamról a szövet kabátot és ráterítem, nehogy nekem megfázzon. Halkan megköszöni, majd még valami olyat motyog, hogy én nem fázom-e. Felnevetek aranyosságán. És jobban szemügyre veszem. Az egyik szeme totál fekete, csak szemszíne vörös. A másik szeme normális és a szemszíne kék. Egyik keze pikkelyes és a kézfeje úszóhártyás. Míg a másik hosszú karmokban végződik. És farka van.. az is pikkelyes de a vége tüskében végződik.. az durva fegyver lehet. A többi testrésze normálisnak tűnik.. Ja, míg miközben didereg, látom, hogy a szemfogai nagyobbak és élesebbek. Ch, jó neki, nekem nincsen "vámpír"fogam. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne úgy vadászni.

Bár a hátamból kinövő csápok éles tüskében végződnek. Hála az égnek, hogy ezeket vissza tudom "hívni" a hátamba, így nem kell rájuk figyelni, hogy nehogy nekimenjen valaminek. A csápjaim néha szeretnek önálló életet élni.

Lassacskán már ott vagyunk. Kicsit izgulok, igaz elfogadó a családom, de annyira pörgős a többsége, Jong pedig inkább csendesebb fajta, mert most sem kérdezget a családról, vagy rólam bármit is.

Mikor már a távolban felbukkant a ház, ahol lakunk, JongHyun beleszimatolt a levegőbe. Halkan elkezdett morogni.. Ennek meg mi baja? Felprüszkölt majd tovább haladt, de már nem olyan semleges arccal, valami nagyon nem tetszik neki. És inkább nem szólok hozzá, ki tudja milyen kis ördög bújik meg az aranyos arca mögött. Minél közelebb mentünk a házhoz, annál jobban morog és kocogtatja a fogait, ami kicsit ijesztő. Majd végül odaérünk.

Kinyitom az ajtót, és... Itt meg mi a jó életért van sötét? Azok a hülye gyerekek megint sötét bújócskát játszanak? Abból mindig baj lett... Komolyan, néha úgy érzem fogyatékosok vesznek körbe.

JongHyun felnyüszít mellettem, és megrázza a fejét. Nem akar bemenni, mert sötét van, vagy egyszerűen nem tetszik neki valami? Próbaként belépek a házba és felkapcsolom a lámpákat. 

Hála az égnek még minden a helyén van, kivéve a sok gyökeret..

A mögöttem lévő lény pedig beljebb merészkedik. Becsukja maga mögött az ajtót és még beljebb jön. Fel sem tud eszmélni szerencsétlen, de már körbe veszik öten. Nyomorékok.

- Minho, ez meg ki?-Kérdezi izgatottan felém fordulva Kibum. - Jaj, de aranyos! Hát morog.-Sikkant fel.. Komolyan falnak megyek.

- Hagyjátok már!-Hessegetem el őket, mert látom, hogy Jong nagyon megijedt. - Kibum fogd vissza magad, a pszihopata fejedtől mindenki beszarik!-Forgatom meg a szemem.

- Jól van már, nem kell leszedni a fejem.-Duzzog és leül a kanapéra, elég lányosan. - Akkor mond el minek hoztad ide ezt az izét. Már így is nyomorgunk ebben a házban, képzelheted milyen Kai-al aludni!

- Helyedben nem szólalnék meg, Bum, minden este azt hallom, hogyan dugtok.. Meg szerintem az egész ház ezt hallgatja!-Száll be a veszekedésbe Taemin is.. FALNAK MEGYEK!

- Most már kussoljatok, de tényleg. Elhiszem Bum, hogy nyomorgunk, majd elköltözünk, de JongHyunt nem hagyhattam ott, valamiért... Haza akartam hozni, van benne valami, csak rá kell nézni!-Mutattam a mellkasomba bújó fiúra. Egyem meg. Lecsapta a füleit, és ismét nyüszített. Jó nekem végem, hát megfogom zabálni! Ilyen aranyos nem lehet valaki.

Jinki sóhajt egyet, látván milyen ártatlan a lény és felmegy az emeletre, gondolom, hogy szóljon a többieknek. Egyből le is trappoltak a lépcsőn, hogy jobban megnézhessék az új jövevényt. Szépen elhelyezkedtek a földön, a kanapén, székeken, úgy, hogy mindenki elég messze legyen Jongtól, de még is mindenki lássa, és ő is lásson mindenkit. Ez már egy szokás volt, ha lehet ezt annak mondani. A családom nem átlagos. Itt mindenki örökbe van fogadva, de még is úgy viselkedünk, mint a testvérek.. Nagyjából. Három Anyáskodó Dívánk van és három Apáskodó "emberünk" Az egyik "Apa" én lennék.
Sóhajtottam egyet, hogy elkezdjem a bemutatást Jongnak.

- Kibum.-Mutatok rá, és már fel is áll.
- A nevem Kim Kibum, de valaki csak Keynek hív, a rák tudja miért, tudom kicsit fura a pofám, hogy a szám szélesebb, én vágtam így, mert ennek köszönhetően folyamatosan mosolygok. 

Azért nem kell ám félni tőlem, csak embereket imádok ölni, a családomra pedig nagyon kényes vagyok. Ha benned is megbízunk, téged is mindentől védeni akarlak majd..  Hívj csak Ommának.-Mosolyodik el.. Bár nem mint ha neki el kéne mosolyodnia... Anélkül is vigyorog.
Jong bólint egyet, megértésként. Nem is kell mit csinálnom, sorjában fognak felállni.
- Byun BaekHyun vagyok. De NightMare-nek is szoktak hívni, mert imádom az áldozataimat alvás közben bámulni, addig, míg fel nem ébrednek. Én is egy Omma vagyok, de inkább Dívázni szoktak még nevezni.
JongHyun ismét bólint..

~°~

Miután mindenki bemutatkozott JongHyun sokkal lazábban viselkedett. De még mindig nem mert leülni, vagy hozzáérni dolgokhoz.. Csak, állt egy helyben, állandóan beleszimatolva a levegőbe. Na jó, most már megkérdezem mi van vele, mert irritáló, hogy nem szólal meg.

- Jong.-Lépek közelebb hozzá, amire összerezzen, mint első találkozásunknál, most viszont annyiban különbözik, hogy megölel és mellkasomba bújik védelemért... Komolyan azt akarja, hogy elolvadjak tőle? Mert sikerülni fog. - Mi baj, hm? Láttad, hogy nem fognak bántani, oké talán furcsák, de nem bántanak, mert most az én védencem van.-Túrok bele a hajába, már amennyire a szarva és füle engedi.
- A szag.-Motyogja. - Ezt a szagot éreztem akkor is, mikor a barátom meghalt. Nem tetszik.-Rázza meg a fejét.
- Oh... Értem... Kik ölték meg, láttál belőlük valamit?
- Igen... Fehérek, hosszú a karmuk, fehérek.. a szemük pedig.. Sötétséget ábrázolnak. Szívtelenek. Félek tőlük.-Öleli át a nyakam.

- Á, tudom miről beszélsz. a Rakekről, igaz? Hát igen kegyetlenek.. Annyi a szerencsénk, hogy ők az erdő mélyében laknak, sosem merészkednek az erdő szélére, ahol ez a ház is fekszik.. A szagot pedig azért érezheted, mert Kai félig Rake, de nyugi! Ő nem olyan, mint a tiszta Rakek. Azért nem mondta a bemutatkozásnál, mert egyszer elkövettük ezt a hibát, Kibumnak mondtuk el először és teljesen kiakadt, megakarta ölni, és nézd most hol tartanak.. Szeretők.. vagy mi a fenék.
- É-értem. Ne-nem akarom megölni, csa-csak akkor is félek ezektől.-Mondja dadogva.
- Nyugi, nem fog bántani, és ha még is, akkor megvédelek.-Mosolygok, megvakarva a fülét, és egyből ellazulnak a befeszített izmai. - Van egy szoba, ahol senki nem lakik, mert szerintük túl kicsi a zsúfolt a hely, egy lénynek sem lenne elég... De talán neked elég lesz.
- Aham..-Hümmög, már majdnem dorombolva a a kényeztetés miatt. El.Fogok.Olvadni!
- Gyere.-Fogom meg lágyan a kezét, majd elkezdem húzni. Ez a szoba kivételesen nem az emeleten van, hanem a pincében.. Kicsit megremeg a keze, de határozottan jön utánam, le a lépcsőn.

Belépünk a kis szobába, amit azóta is rendben tartok, amióta meghalt a testvérem. Mosolyogva húzom végig a kezemet a takarón. Majd a bútoron, amit saját maga csinált. Jong óvatosan mindent végig szagol, majd leül az ágyra. Kicsit mozgolódik rajta és mikor kényelmesnek véli elterül rajta.

- Tetszik, igaz?-Ülök le mellé és végig simítok az arcán. Bólint egyet, majd behunyja a szemeit.. Biztosan elfáradt, ki tudja mióta volt abban a házban, dideregve.. Ki tudja hány álmatlan éjszakája volt a Rakek miatt.. - Ha szeretnél enni, vagy vért inni, csak szólj, a te kedvedért órákig vadászok, bár télen nem sokan jönnek az erdőbe, és az állatok többsége is eltűnik, de azért igyekszem.-Mosolyodom el, bár ezt ő nem látja.
- Tényleg?-Nyüszít fel. - Hozol nekem vért? Szomjan halok!-Felül és aranyosan pillant rám, miközben hátracsapja a füleit. Tipikus kiskutya..
- Hah.. Igen, bár már késő van, de hozok. Csak várj, oké?-Vakargatom meg a fülét, ezt imádja..
- Oké.-Bólint egyet, és ismét elterül a puha ágyon.

Felállok, felmegyek a lépcsőn, átsétálok a nappalin, ahol pár gyökér éppen játszik valami orbitális faszságot, majd a kijárathoz sétálok, és kilépek rajta... Keressünk annak az édes Jongnak valami vérforrást.

~°~

Mire vissza érek, a kis pincei szobából nevetést hallok. Furcsállva a dolgot, lépek be a szobába. 
Ezt nem hiszem el! Megint Vért-Adok-Kapok-Nyalok-ot játszanak, csak most az újonccal! 
Ez egy társasjáték nálunk. Még mi rajzoltuk és színeztük, festettük ki a táblát a bábukat pedig Kai csórta az emberektől. Istenem, teleportálással minden olyan könnyen megy! Nem értem, miért nem ő öli meg az embert.
Annyi a szerencsém és JongHyun szerencséje, hogy ő csak nézi ezt az egészet, mosolyogva. Amint meglengetem a két zacskót, mert igen, sikerült a vadászat, mindenki felkapja a fejét. BaekHyun és ChanYeol rögtön elkapják az egyiket és elszaladnak, a többi meg velük.. Még mindig, nem normálisak.
A másikat Jongnak nyújtom, de nem veszi el. Bólintok neki, mutatva, hogy vegye csak el. Erőt vesz magán és megkaparintja.
Boldogan kezdi el inni a folyadékot, miközben elégedett morgásokkal jelzi, hogy tetszik neki. Nem tudok rajta nem mosolyogni. De a felénél hirtelen megáll, és most ő nyújtja felém. Kiskutya szemeket mereszt rám, füleit ismét hátra veri. Mosolyog. Hihetetlen, mindenképp csöndesen szeret kommunikálni, erre legalább már rájöttem. Én is beleiszom a vérbe, és végre jobban érzem magam. Már nagyon hiányzott ez a vasas íz! Nem hasonlítható semmihez.
JongHyun felnyüszít, gondolom azért, hogy ismét tekintetemet rajta pihentessem.
De csak szelíden mosolyog, majd elmotyog egy köszönetet, és azzal a mozdulattal a fal felé fordul, lassan szuszogva. Hát ez... Gyorsan elaludt. Megcsóválom a fejem, és inkább kimegyek a szobából. A villanyt égve hagytam, ha le akarja kapcsolni, majd szépen feláll és leoltja. Én eme fáradalmas nap után ugyan azt teszem min mindenki más -kivéve aki nappal alszik és éjszaka éber-, elhúzok aludni.. Elteszem magam holnapra. 

~°~

A hetek teltek, JongHyun egyre jobban beilleszkedett, bár még eléggé félénk volt adott dolgoknál. Például megkérdezte, hogy ehet-e velünk, vagy beszállhat a játékba.

Bár valamit éreztünk.. Valami nem volt jó. Érezhető volt mindenkin a feszültség. Úgy éreztük, mint ha valaki figyelne minket mindig, mikor kilépünk a házból. De akárhányszor körbe pillantottunk... semmi. Sehol senki. Így kiküldtem Kibumot és Jinkit, hogy fésüljék át a területet.

- Mond csak Jong, hogy nézett ki a barátod?-Kérdezem hirtelen, mert már órák óta várunk, hogy Bum és Jinki visszajöjjön.
- Ahm.. szőke haja volt..néhány rózsaszín csíkkal. Magasabb volt nálam.. A szemei kékek voltak, és.. nagyon emberi. Semmi olyan rész nem volt rajta, amiről elhiszik, hogy ő szörny.. pedig az volt. A neve EunkWang volt... hiányzik.-Biggyeszti le az ajkait.
- Részvétem.-Ölelem magamhoz.

- SEGÍTSÉG!-Hallom meg Jinki üvöltő kétségbeesett hangját. Rögtön felpattanok, és még arra sem figyelek, hogy kabát nélkül megyek ki. JongHyun pedig szorosan mögöttem, mert mostanában nagyon ragaszkodó. 
- Mi  történt?-Nézek rá és Kibumra, aki tiszta vér volt, és most nem a felvágott szája miatt.
- Rakek... A fene se gondolta volna, hogy ilyen szélességig kijönnek, Bummal külön váltunk, mikor felsikított, és mire odaértem, így találtam.-Lihegi. A szemeim elkerekedtek.. a rakek nem szoktak idáig kimerészkedni! Segítettem Kibumot bevinni a házba, alig volt eszméleténél.
- JongIn!-Kiáltom el magam, amire rögtön letrappol a lépcsőn, de nem csak ő, hanem mindenki.
- Jézusom! Bummie!-Szalad rögtön 'szerelméhez'.
- Kai... fáj..-Morog halkan, és közben könnyei folynak ezerrel.
A többiek aggódó és értetlen tekintettel bámulnak hol rám, hol Kibumra. Az a baj, hogy nem tudok magyarázatot erre adni, fogalmam  sincs mit kerestek itt azok a szörnyetegek.
- Lay, segíts neki.-JongInnak is megindulnak a könnyei.
- Ne haragudj.. nem tudok.. Olyan mélyek a sebek, sok mindent felszakított, nekünk pedig nincs olyan felszerelésünk.-Motyogja halkan, miközben éppen nézegeti a hatalmas sebeket Kibum testén.
- Hozok! Tudok teleportálni!-Esik kétségbe.
- Eltudnál hozni egy egész gépezetet? Kai... Nem bírnád el..
- Egy próbát megér.-Sírt fel. Lay csak megrázta a fejét, de Kibum már csak lassan pislogott..
- Ka-Kai... Szeretlek.-Mosolyodott el, már amennyire bírt -igaz a vágások alapból mosolyra kényszerítették, hiszen ezért vágta bele.-.
- Én is szeretlek.-Döntötte homlokát Kibuméra.
Még én is oda mentem, majd megfogva Bum karját elmormoltam a beszédemet. Mire végeztem, már nem lélegzett, pillái lehunyva voltak. Meghalt...
Sokan elfordultak. Nem bírták nézni, ahogy egy régebbi barátunk.. nem is.. családtagunk belehalt a sebeibe, nem egyszer történt már ilyen, de az is évekkel ezelőtt volt, és én nem gondoltam, hogy újra megtörténhet, mióta az erdő szélére költöztünk, mert ügyebár városba nem mehetünk. Tévedtem... Esküszöm kinyírom az összes raket.. a fasz is kivan már velük! Mindent tönkre tesznek.

Kai lassacskán felemelte Kibum testét, majd -még mindig könnyeket hullajtva- vitte ki a házból. Semmit nem szólt, csak egyedül elkezdte elkaparni a havat, majd a földnél elteleportált egy ásóért, ami két másodperc alatt megvolt. 
Láttam hogy most egyedül akar lenni, így mindenkit betereltem a házba, hogy ne nézzék. Ők pedig készségesen mentek a szobáikba.
JongHyunt ledermedten találtam a kanapé előtt állva, ahol nem is rég Bum teste feküdt, így minden véres volt.
Magam felé fordítottam apró testét, és láttam, hogy folytak a könnyei.
- Sh... nincs semmi baj.-Húztam magamhoz, ami csak azt okozta, hogy felzokogott. - Na.... shh.-Simogattam a hátát nyugtatóan, de én is alig bírtam vissza fogni magam. Nagyon kevés választott el attól, hogy elkezdjek pityeregni. Nagyon sajnálom Kibumot, imádtam, és ő egy nagyon jó barát volt mindenki számára... Fáj, hogy elveszítettük.. Mindenkinek fáj.. Főleg Kainak.. Kitudom belőle nézni, hogy bosszút fog állni, és az se fogja érdekelni, ha meghal.
Este fele mindenki összegyűlt a nappaliban. Senki nem szólalt meg, JongIn pedig még mindig kint volt.. BaekHyun megelégelte, és behívta. Még makacskodott, de végül valahogy meggyőzte. Ám még mindig holt csönd honolt végig a lakáson. Végül JongHyun törte meg a kínos csendet.

- Minden az én hibám.-Suttogja.
- Micsoda?-Kérdezi egyből mindenki.
- Miattam halt meg Kibum.-Vág egy fájdalmas képet.
- Már miért tehetnél róla? Te végig itt voltál velem.-Húzom össze a szemöldököm.
- Pontosan.-Bólint.
- Ezt nem értem.-Csóválja meg a fejét Taemin.
- Hah... Mindegy... fáradt vagyok. Elmehetek aludni?-Áll fel a padlóról. Mindenki értelmetlenséget tükrözött, nem értették ezt a hangulat változást JongHyunnál, és őszintén én sem tudtam hova rakni.. Majd beszélnem kell vele. 
- Persze, menj csak. Sőt, mindenki menjen! Ez egy hosszú nap volt.. és rossz. Feküdjetek le aludni, holnap pedig kitalálunk valamit.-Tettem a kezem JongIn vállára, együtt érzően szorítottam meg a vállát.

Én is elvonultam a szobámba, tenyerembe temetve az arcom. 
Ez az én családom, mégsem vagyok képes megvédeni. Valakit valahogy mindig elveszítünk, és ez lassan felemészt mindenkit belülről. Főleg engem, mert nem mindenki volt itt a kezdetektől.. De én igen... én már mindent megtapasztaltam... Soha többet nem akarom elveszíteni egy család tagomat sem, ez ellen pedig tennem kell valamit, mert ha nem, akkor ez így fog maradni, és kitudja mikor kerülök én sorra.
Idegességemben egy papírra kezdtem el írni, rajzolgatni, hogyan menjünk holnap és vágjunk vissza a rakeknek,ami eléggé nehéz, mert nagyon jól eltudnak rejtőzni, ezért nem találtuk meg soha őket, és nem tudtuk őket kinyírni... Meg rohadt gyorsak, és veszélyesek.. Ám én akkor is megölöm őket, kerül amibe kerül.

Fejemet lehajtottam az asztalra, viszont azonnal felemelem, ahogy meghallok egy csörömpölést. Ez lentről jött. Kimászok a szobámból, körül nézve, mennyien hallották, de senki sem nézett ki a szobájából. Sóhajtva lépkedtem lefele a lépcsőn, és egy éppen pakolászó JongHyunnal találtam magam szemben.

- Te meg mit csinálsz?-Állok meg a háta mögött, amire összerezzen. Mivel képes vagyok éjellátásra, látom ahogy meglepetten felém fordul.
- El kell mennem, mielőtt ideérnek! Engem akarnak, keresnek!-Esik kétségbe, amiből egy mukkot sem értek.
- Mi? Kik érnek ide? Miért akarnak... JongHyun, magyarázatot akarok! Értem, hogy Kibum halála megrázott, ahogy mindenkit, de ne aggódj, minden rendben lesz!-Ölelném magamhoz, de eltol magától, ami ismét egy furcsa mozdulat volt tőle, imádja ha megölelem!
- Nem! Nem lesz rendben semmi, ameddig itt maradok nem! Engem akarnak, keresnek!-Ismételi a mondatot. - Nem hagyom, hogy több család tagod meg halljon, de ehhez el kell,hogy engedj.
- Nem értem miről beszélsz..-Vakarom meg a tarkóm.
- Nincs sok időnk... én..!-Kezd bele, de ekkor egy üveg törést hallunk meg. Egyenesen elém érkezik a kőtégla, amivel betörték az ablakot. Felvettem, amire rá volt írva valami.. 
"Adjátok át nekünk! Ha nem, ti is meghaltok, egyszer figyelmeztettünk, nem fogunk többször."
Mi a rák?
- Mit adjak át... kinek?-Ráncolom a szemöldököm. Hülyén érzem magam, semmit nem értek a körülményekből.
- Itt vannak! Jézusom..
- KIK VANNAK ITT?-Kérdezem most már nagyon idegesen és hangosan, amire a többiek is felébrednek, mert érzem a tekintetüket a hátamon.
- A rakek.-Kerekednek el a szemei. - É-én egy tesztalanyuk vagyok!-Akadozik meg a beszédben. - De elszöktem tőlük, mert féltem! Én csak egy ember voltam, de ő-ők elfogtak és kísérleteztek rajtam! Azért nézek ki így... é-és mikor megtaláltak, akkor EunkWang védett meg.. még sikerült megölnie a rakek vezetőjét, ezért nem vittek magukkal, és tűntek el hetekre... de te előbb megtaláltál. Azért támadták meg Kibumot, mert én itt vagyok, és nem velük! Engem akarnak, megtaláltak, és elfognak vinni.. nem fejezték be a kísérletet! Nem akartam vissza menni, csak máshova költözni, messze innen, hogy nektek ne essen bántódásotok!-Sírja el magát végül. - De-de én mindent elszúrtam, nem kellet volna idejönnöm! És most itt vannak, kit várnak...
- JongHyun... na, semmi baj. Hé, nem a te hibád, persze, hogy megijedtél. Hazudtál nekem az elején igaz?
- Egy kicsit.-Szipog. - Én csak féltem..
- Oké, nyugi... Megértem.-Ölelem magamhoz, füleit vakargatva, amitől kicsit megnyugszik, és belesimul az érintésembe.
- Adjuk ki.-Szólal meg JongIn rideg hanggal. - Miatta vesztettük el Kibumot.... nem érdekel mi történik majd vele, de több családtag, barát nem hal meg itt... Csak dobjuk oda nekik.-Mordul fel.
- Dehogy adjuk! Elment az eszed? Már JongHyun is családtag.-Szorítom magamhoz jobban a remegő testet.
- NEM AZ! Ő egy szörnyeteg, aki kihasználta a kedvességed. 
- Nem.Adjuk.Ki.-Szögezem le szigorúan.
- Harcolunk.-Bökte ki BaekHyun.
- Pontosan..-Bólintott rá mindenki, kivéve JongInt.
- Elment az a józan eszetek is!-Kiállt fel.
- Pont ezért foguk győzni.-Mosolyodom el. - Mert mi nem vagyunk normálisak, egy kicsit se.

Mindenki elment gyorsan összeszedni a cuccát, ami harcoláshoz kell. Mikor kiléptünk a házból már nagyban világosodott az ég. A rakek pedig mindenre felkészülve álltak előttünk. Egy nagy levegővétel után szó szerint nekik rohantunk, amit gyorsan le is tudtak reagálni, mert egyből össze-vissza kezdtek ugrálni, és csapkodni a hosszú karmaikkal. 

Az erdő morgások és fájdalmas üvöltések miatt morajlott. Ütések és karmolások. Szorítás, fojtás, rúgás. Képességek, amiatt nem mehetünk emberiség közelébe. JongHyun, aki mindenkit próbált védeni. A képességei, amiket a rakek fejlesztetek ki.. nem tudták legyőzni. Maguk ellen alkottak egy fegyvert. Ostoba, ostoba lények. Nem gondolkodtak, mikor elkezdték. Úgy éreztem, mintha JongHyun lenne az én angyalom, nem is véletlen. Mikor majdnem leszúrt egy rake, Jong hátából szárnyak nőttek ki, ami úgy nézett ki, mint egy puha párna, de közel sem volt puha, hanem acél erős.
Mi túléltük.. Ők? Mind egy szálig, most holtan hevernek a földön.
Ám tudjuk... véglegesen nincs vége, hiszen ők csak egy csapat volt. Sokkal többen lehetnek még.

A fárasztó harc után előkutattuk az elraktározott vért, amit elfogyasztottunk. Kai is harcolt velünk a vége fele. De létszik rajta, hogy képtelen Jongal békében lenni..
Miközben én az utolsó kortyokat ittam a tasakból, azt vettem észre, hogy JongHyun a kijárat felé vette az irányt. A többiek egy emberként szóltak utána, amire összerezzent.
- Hova mész?-Kérdezem felállva.
- Én csak viszályt okozok ebbe a családba. JongIn most biztosan utál... és.. még nincs vége, ezt pedig mindannyian nagyon jól tudjátok. A rakek soha nem fognak leállni. Engem fognak keresni, és ez lesz az első hely, de én elmegyek innen.-Suttogja. - Vigyázz magadra, Minho. Vigyázz a családunkra.-Mosolyodik el. Szemeimbe néz, és hirtelen hajol az ajkaimra. Meglepődök, ám visszacsókolok. Nem hosszú, s nem tolakodó. Egyszerű búcsúcsók. - Remélem látjuk majd még egymást.-Vigyorog, és abban a pillanatban kilép az ajtón, szárnyait kicsapva indul az útjának.

Te is vigyázz magadra... Kim JongHyun.